ha tavaly januárban megvárom, míg a mozdony fékezve és kürtölve bár, de rommátöri a buszt, és engem is, ami ott várta a sorompó között, akkor nem ismerem meg Editet, ami a legcsodálatosabb dolog az életemben, az eddigi és a jövőbeliben. nem érem meg, hogy évek múltán a testvérem újra a régi önmaga, és írtózatos, gyakorlatilag heroinfüggő viselkedéséből pillanat alatt épül fel, és visszamenőleg is elmulasztja vele kapcsolatos szorongásaimat. nem érem meg azt sem, hogy végre olyan munkahelyen dolgozhatok, ahol azok a munkavállalói juttatások, amikről a mesékben hallani, amikről a prolik odahaza a kocsmában anekdotáznak, hogy megfizetik a munkát, meg van pihenőidő, meg plussz pénz, meg ingyen kávé, meg csocsó stb, általában véve tisztességes munkahely, hogy nem a filléreket számolgatom. elszalasztottam volna minden újabb pillanatot, amikor szüleimmel lehetek, örömöt látuk rajtuk, meg ugye nincs meg a tudat, hogy a gyermekük halott. nem érem meg, hogy Miki jól van, hogy nem aggódom miatta, elszalasztottam volna minden kirándulást azóta, amik a legjobbak voltak az életben, a kocsmatúrákat amszterdamban Edittel, az eljegyzésünket a vogézek tetején, nyárvégi fürdőzést annecyban, kaszálást lövétén a kisházig, a reggeli munkábaindulásom előtti öleléseket, csókokat, a fánkot tegnapelőtt, az állatkertet a nyáron, a tankcsapdakoncertet zürichben, ezt a blogot, a favágást a Józsinál, Laca esküvőjét, tesóméról nem beszélve, a bográcsozást nagybörzsönyben, a puliszkát, anyósom früstökjét, és még annyi mindent, ami másfél év csupán, de egy életre elegendő lenne, és valóban olyan elégedett vagyok, mint soha eddig. és nagyon örülök, hogy ezt a faszságot nem tettem meg, és hogy levonom a következtetéseimet, és hogy egyre inkább a helyére tudom tenni a dolgokat az életben. de nem teljesen sajnos. és újra és újra eszembejut az is, ha akkor vagy bármikor megölöm magam, akkor nem kell megélnem a mindennapos kibaszottul felesleges munkát, nem kell lássam az emberek visszataszító önigazoló vergődését, soha többé nem kellene hallanom egyetlen rettenetes közhelyet vagy életmotivációs baromságot arról, hogy bármit elérhetünk, hogy hiszek magamban, hogy kerüljük aki negatív, hogy carpe diem, hogy higyj magadban, stb. nem kellene minden nap elviselnem az undorítóan képmutató arcokat, nem szólnának hozzám undorító hazugságokat károgva, nem kéne átlátszó bürokratikus szélhámosok fenyegetései miatt rettegnem, hogy mit nem fizetek be tisztességesen, meg különben is mit akarok én aljadék szervkereskedő nigger mocsadék. nem kéne látnom, hogy mennyire csúszik minden egy önző, hedonista örjöngésbe, ahol csakis a saját érdekeink számítanak, és klisék alapján gyakoroljuk az erkölcsöt, hogy a barátaim többsége kétségbeesett pénzutánkapkodása elmossa a barátságokat, a családomnak enni adhassak mantrájával burkolózva felejtenek el mindent ami valaha fontos volt nekik, és bizonyítják be, hogy valójában mindig csak kapaszkodtak éppen abba, amiről azt hitték, életben tartja őket, amíg valami szerencse folytán hátradőlve élvezhetik az életüket. ami sosem jön el, mert egyre inkább csak tapossák a mókuskereküket, és maguk elé tartva gyereket vagy csak simán az életbenmaradást igazolják maguknak, hogy most nem érnek rá semmilyen áldozatra. nem kéne végighallgatnom a telefonáló üzletembereket, akik nekem segítendő csodálatos biztosítási ajánlatokat állítottak össze vagy éppen a telefont és internetet tudják egy csomagban a tv, a sütő, a mosógép és egy ráadás műpinával összekapcsolva zseniális áron adni. nem kéne azt éreznem, hogy kívülálló vagyok, ami amúgy nem lennék, de csak mert rendíthetetlenül hiszek továbbra is azokban az alapértékekben, amikre a személyiségemet építettem fel kibaszottul nehezen és sok szenvedés árán, és nem akarom a megélhetésre meg a kötelező aljas alkukra hivatkozva az egészet eldobni, mert ahogy fiatalon megvoltak az álmaim, megvannak most is, és az nem egy ferrari vagy egy táska pénz volt akkor sem és most sem, csupán annyi, hogy szeretetben éljek, hogy őszinte társaim legyenek, így én vagyok a mosolyogva lesajnált, harmadrangú problémákkal rendelkező furcsa gyerek, akin lehet egy jót nevetni, cinikusan leugatni a kávészünetben, mert milyeneket mond már. szóval ha megöltem volna magam, nem lenne ez a sok szar sem, ami így meg eléggé keserűvé tudja tenni a napjaimat. de ahogy az elején írtam, ott van megannyi öröm a mindennapokban, a mosoly, amikor hazaérek, tesóm és Miki üzenete, hogy mennyire utálnak engem, egy pohár hideg víz, és igazából véget nem érően sorolhatnám, mennyi minden okoz boldogságot. de aki depressziós, mert nem találja a helyét, aki megöli magát annak én nagyon is igazat adok...

azt álmodtam, hogy talán valami üzletben jártunk Edittel, és egy fickó nagyon ismerősnek tűnt. kiesnek dolgok, az álom már csak ilyen, de felismertem, hisz kedveltük mindannyian. Rudolf Péter, barátnőm nagy kedvence, valamikor 2006-ban halt meg sajnos szívrohamban. szomorú sztori, Edit nem tudta. furcsálltam, hogyan lehet mégis most itt az üzletben, és hogy miért fáj egyre jobban a hátam, zsibbad a karom, szúr a szívem. kapkodok kedvesem felé, figyelmeztetem nyugodtan, hogy baj van, mentőt kéne hívni. már az utcán fekszem. andrássy út az opera után valahol, egy hírdetőoszlop az út szélén, tarka felület, tövében egy halott lány. hallom a szirénát. megérkezik az autó, kirontanak a hősei, a lányhoz rohannak. a lány egy órája halott, mondják. betakarják, felemelik, a kocsihoz viszik. nem értem. én még élek, de fáj, és pánikolok. feleségem mellettem térdel, a kezemet fogja. a mentősökért könyörög, de azt mondják első a sorrend. nézd már a Rudolf Péter, mondja egy ember, mikor leparkol pontosan előttem. becsapja az ajtót, megjegyzi, hogy felismert, leteszi napszemüvegét a szemére, és szerető mosolygással megy be a varrógépüzletbe. a mentősök elmentek. várjuk a miénket. lehet meg kell halnom, hogy értem is eljöjjenek? kétségbeestem, és már tudom, hogy nem én vagyok, ez Rudolf Péter, és évekkel ezelőtt halt meg, és már azt is tudom, hogy ezt most csak álmodom, és ő még él, és este fájt a hátam, és Rudolf Péter szinkronizált valamit a filmben amit néztünk, és mégis nagyon félek. a halál jön értem most, és majd csak azután a mentők. tudom, hogy álmodom csak, kedvelem az álmokat, kaotikusak, ésszel fel nem foghatóak, de a részem, az egészem. mint Isten. és megszólal az ébresztés. és vissza akarok aludni. és álmodni akarom, hogy haldoklom, hogy kívülről tekintek magamra, aki nem is én vagyok, de fájdalmát én érzem, kétségbe én esek. mintha ilyenkor kinyílna a szemem, mintha az érzékszerveim megtízszereződnének. olyan, mintha mr anderson érezni kezdené, hogy tele van csövekkel, egy elektrolízises kádban fulladozik, miközben szüretelik teste energiáját hatalmas szerkezetek. mintha látnék és éreznék magam körül minden dimenziót. mintha átélnék minden sejthalált, átélném az égést, ami testemet élteti, mintha egyszerre lennék minden térben, minden időben, annak minden fájdalmával és örömével. egyszerre érzek boldog nyugalmat és pánikszerű halálfélelmet, és az a legcsábítóbb, hogy úgy vagyok tele érzéssel, érzelemmel, hogy mégsem borít meg. mintha felülemelkednék mindenen, mint egy pszichopata, mégis teljességében élném meg. lenyűgöző. így sikerült Orbán Viktorral söröznöm, Leninnel sakkoznom, egy olyan sziklabarlangba bejutnom, amit hatalmas VHS kazetták zártak le, levitálnom egy fürdőszobában kedden éjjel, és így találkoztam Edittel is egy koncerten, ami aztán valóra is vált. szeretek álmodni. mégha olykor faszság is, mert a valóság meg sajnos többnyire faszság...

egyre többet töröm a fejem azon, hogy haza kéne menni. igazából rühellem ezeket a bürokrata, állattenyésztő, fogyasztói birka pszichopatákat. nem véletlen, hogy nem találtam barátokat, mert akikről azt hittem azok, igazából többségében csak a saját szarságuk igazolására használják az emberi kapcsolatokat, de amelyikük esetleg nem, az is a legerkölcstelenebb alja tanácsokat tudja csak adni, és a legpszichopatább életvezetési formát igyekszik prezentálni a sajátján. csalódott vagyok, és szégyellem magam, hogy valaha ide be akartam illeszkedni. a magyarok is-bár ez nem újdonság- a legalávalóbb balkáni mentalitással méregetik össze az életüket az otthonmaradottakkal és az itteni "társaikkal". tehát ők is betű, ahogy ezt a szlenget nemrégiben megtanultam. szóval kurvanehéz a beilleszkedés. és ahogyan egyre idősebb leszek, ahogy egyre pökhendibben ragaszkodom a saját igazságomhoz, úgy lesz egyre kilátástalanabb a társadalmi élet. de az otthonmaradtak számomra édesek. nem mindenki, viszont az az én hazám, azok az én barátaim, ők a családom. és maradnak is. és az Isten áldja őket, hogy nem hagytak cserben! és pláne, hogy nemsokára megházasodom, társra leltem, az életet lehetőségnek látom, a kettőnk iránt érzett felelősséget vonzónak találom, vágyom a többre, mint amit egymagamban jelentek, igénylem az életszínvonal minőségét. találkozás a barátokkal, gondolatok megosztása, egymás megölelése, együtt nevetés, együtt bosszankodás. sosem kaptam meg itt, pedig elhittem, hogy van. mindig mindent jobban tud mindenki nálam, mindig lebecsültek, mindig bölcseskedő mosollyal, megértően lesajnáltak, mert nekem valami hiányzik, valami falsch. tehát a gondolat: pár évig még rajta leszünk a pénzgyűjtésen, aztán ingatlanvásárlás, és irány haza. a gondolat elvetve, hogyan tovább? jó napot kívánok, hazajöttem, bocsi, hogy leléptem, fiatal voltam, szeretnék itthon élni, dolgozni. fogjak egy sárga mellényt, és álljak neki füvet nyírni a főút mellett? menjek el a tescoba árufeltöltőnek? menjek el valami mocskos mlm céghez bohóckodni? álljak be pincérnek, eladónak megint? mert semmihez nem értek. ráadásul 10 éve nem végzek érdemben munkát. mert tudjuk mindannyian nagyon jól, hogy nyugaton 3-an végzik azt a munkát, amit otthon egyedül, és ez nem feltétlenül a munkaerőn spórolás miatt van. csupán annyi, hogy itt a piac működik(persze ez nem dicsérendő), és nem az államból gazdagodnak meg az emberek, nem az állami megrendelésből alakul ki a nyereség, hanem a piaci forgalom, az önálló vállalkozások autonóm működése generálja a munkaerő jólétét. meg persze a szolgalelkűség a társadalom részéről. de tényleg. mi a faszhoz kezdjek otthon? senki nem megy haza, aki meg igen, az vagy elhúz egy éven belül megint vagy elbaszva minden pénzét, lecsúszott boldogtalan senki lesz, egy újabb tragédia. mert nem tud visszailleszkedni az évekig tartó haknizás után. nem tudja többé értékelni a sokmindent, amit otthon megkap újra, mintha börtönben élne az ember, hazamegy a szabadságba, és rájön, hogy egy naplopó. külföldi tapasztalat. persze, amikor tíz évig vagy kutató a CERNben másik 30, a világ minden részéről jött fizikussal, akkor a tapasztalatod óriási kincs a hazád számára, de egy kibaszott bérszámfejtő informatikus adatrögzítő a metro vagy alstom vagy audi vagy bosch vagy johnson and johnson stb cégeknél mi a faszt tud hazahozni? csakis a nagyképű senkiháziságát. a magamfajta kétkezi munkás meg még ennyit sem, ráadásul ezeknél mégprimitívebb vagyok, úgyhogy csak rontanék a magyarországi állapotokon. reménytelennek tűnik a hazamenetel, de nem adom fel. arra kérek és fogok kérni mindenkit, hogy tanácsokkal, véleményekkel segítsen egy prosztó emigráns tékozló fiún, hogy van jövőnk otthon. mert büszke vagyok rátok családom, büszke vagyok rátok barátaim, hogy a legfontosabban nem hagytatok csalódni, és ez az emberi kapcsolatok kifogyhatatlan ereje, és hogy azt érzem, a vitalitás maga, a hosszú értelmes élet titka az, hogy vannak akikre számíthatsz, vannak, akik életben tartanak, mert előttük nem állandó vizsgán vagy, hanem csupán csak szeretve feltételek nélkül.

az elmúlt hetet budapesten töltöttük. megnyerő hangulat, néha kifejezetten varázslatos, lenyűgöző szépség, a városligetnek meghittsége is van, mint nagyvárosnak pedig rengeteg előnye a modern ember számára. meg ugye itt nőttem fel, olyan, mint a régi szobám. este beültünk a mikába meginni pár sört, beszélgettünk egy jót, meghallgattuk egymás gondolatait mindenről, volt ott szó hitről, Istenről és anyagfizikáról. kortyoljuk a sört, magyarul beszélünk, odajön hozzánk meghajolva, szégyenkezve, kéztördelve egy férfi, 20 évvel idősebb a koránál, fogai nincsenek, bőre szürke, ruhái rendetlenek, tekintetében pedig a posztapokaliptikus, rádióaktív, erkölcs utáni sivatagok vándoráé, akiben már semmi sem működik ott, ahol a lélek van, már csak a következő perc létezik, mint jövő, már csak a túlélés mozgatja, és már nem is tudja, miért éljen túl, mit éljen túl, már nem létezik számára semmi, a jelenben él, megszokott, ösztönös mozdulatai és szavai vannak, talán már nem tud a halálról sem, de nem üdvözült, inkább elkárhozott, de nem bűnösség vagy romlottság által, inkább az a hideg tűz, ami elpusztít mindent, és hamu sem marad, amiből újjáéledhet, állati lét alá süllyedt emberi élet. Isten tud róla, hogy majd az ember megistenül egyszer, hogy majd az ember milyen aljas lehet, de arról nem tudott, hogy a kitaszítottságnak van ez a senkiföldje. mert a gonosznak van alávetettje, a bosszúállónak ellensége, a bánatosnak megszomorítója, a nyomorultnak megkínzója, lucifernek is ott van a gyűlölve imádott apja, és dühének játékszerei, mi. neki tegnap pedig azt láttam, nincsen senkije. nem a házát veszítette el, nem az állását, nem egy mocskos uzsorás semmizte ki, neki nem semmije, neki senkije sincsen. mindannyiunknak ott van legalább az ellenőr a buszon vagy a káromkodó faszfej a sorban a kasszánál, az életúnt ügyintéző a postán, a megcsaló szeretőnk, de még a gyilkosunk is valakink, akivel kapcsolatunk van, sőt aki megöl, az van hozzánk legközelebb. de ő dimenziónkon kívüli. azthiszem ez a valódi purgatórium. látszik, hallatszik, nekem van felé érzelmem, tudom őt sajnálni, utálni, félhetek tőle, felhasználhatom politikai kampányhoz, önigazoló képmutatáshoz. őneki nem létezek, csak mint aszfalt a kutyának, oszlop, fa a levegőnek. ezt látom rajta, és szégyenkezve könyörgött egy kis apróért az életbenmaradáshoz. én pedig tanácstalan vagyok, véges a pénzem, ki is van számolva, de hozzáképest vagyonos vagyok, és emberi kapcsolatokban pedig gazdag. nagyon gazdag. ezért sajnálatból, szánalomból, kellemetlen szorongásomat csillapítandó adtam neki egy fém kétszázast, kevesebbet, mint aznap a sörre borravalóként, de azért van bennem segíteni akarás, kegyelem és szeretet, meg főleg nincs pofám nemet mondani vagy hazudni, hogy nincs nàlam semmi. elhangzott az üresen alázatos "köszönöm szépen, nagyon szégyellem magam", majd továbbàllt és továbbkoldult. mi nem sokkal később elindultunk haza, és a sok külföldi hedonista között megláttuk emberünk, amint közelít a dobozos sört kortyolgató nagyhasú, kopasz rosszarc felé, egy gyors mozdulattal a kezébe ad egy marék aprópénzt, és továbbhalad, ahogyan zsebtolvajos filmekben látunk összedolgozni szélhámosokat. valamit simlizhetett az öreg, mert még hallottunk valami infernális fenyegetést, nyílván nem zavarta őket, hisz szinte senki sem beszél magyarul a környéken. nagyon szörnyű érzés volt ezt látni, nagyon fájt az a kétszázas, hogy rabszolgatartó aljadék féreg zsebben landolt és hogy jószándékból, de támogattam a legszörnyűbb elnyomatást, ami napjainkban létezik. és szar érzés, hogy palimadár vagyok. de vajon az vagyok-e? vajon ha nem adok, azzal lehet, hogy csak nagyobb verést érek el a szerencsétlennél. lehet, hogy mert adtam meg adtak mások is, így kivehet magának egy sörrevalót, lehet, hogy aznap nem verik ki a nem létező fogait. fene tudja. az biztos, hogy nagyon nagy baj van, és nem tudom hogyan lehetne ezt a fajta embertelenséget felszámolni, de hogy az embercsempészet, a rabszolgatartás, a koldusmaffia a legszörnyűbb bűnök dobogósai, felszámolásuk elsőrendű feladat kéne legyen minden hatóság számára. és mindannyiunk felelőssége szerintem az összes olyan ember, akinek senkije. akik magukban hümmögnek a metrón, akik a ház sarkánál állva vicsorognak maguk elé, akik agresszívak, akik neurotikus káoszban élnek, mert szoronganak, mert nem kapnak visszajelzés másoktól csakis elnyomást, dorgálást, felelősségrevonást, megalázást, reménytelenséget. kínok között halnak meg mind, és a kín nem a májuk kihányása, hanem az élet. fontos, hogy beszélgessünk, odafigyeljünk, összetartsunk, hogy a másikat ne csak a saját szemszögünkből ítéljük meg, hogy ha nincs is igaza, valamiért azt érzi, amit és hogy nem csak családja vagy nője meg gyereke kell legyen az embernek, hanem a szomszéd, a közértes, a haver, a rosszakaró, minden egyes ember a társunk, még ha faszfej is. hosszú életet akarsz? nem autó, nem vagyon, nem egészséges életmód a titok, hanem hogy kapcsolataid vannak, hogy társaid vannak, akik életben tartanak, akik nem engednek az utcára, akik nem engednek lealjasodni. mindenkinek megvan a helye a világban, nem kell mindannyian sikeres vezetők legyünk, nem szabad azt gondolni, ha most nekem és a családomnak épp jó, akkor már minden rendben van. az a másik ott épp melletted tényleg egy gyökér, de ahogy a székleted büdös és undorító szennyként a testedből válik ki, annak része, ahogy a hasnyálmirigyed összehasonlítva az orrod ívével gusztustalannak tűnik, mégis a részed, mégis a szépség összetevője lehet a fül, ami magában nagyon vicces, ami csak hőt leadni és hallani tud, mégis összetartozik a szívvel, ami vért pumpál, a kézfejjel, amivel kivered. az egész együtt az embert alkotja, az összes ember együtt pedig az Istent alkotja. nem élhetünk a másik nélkül, és ha azt szeretnénk, hogy a másik olyan legyen, mint én, akkor Isten rákos lesz. termelődjön a fika az orrban, legyen kocsonyás a szem, legyen puha a háj, legyen hülye a másik, legyen más, mint te, csak legyen, és tartozzunk össze.

a hétvégén néztem a Henry Bean rendezte hitetlen című filmet, amit Daniel Burros egykori náci párttag története ihletett, aki mikor kiderült zsidó származása, öngyilkos lett. végig azt éreztem, hogy ezek a figurák folyamatosan jelen vannak, ha nem is mindig ugyanaz a történet, de általában többen megszívják az ilyen identitásdrámákat. nem kell feltétlen nácinak vagy zsidónak lenni, elég ha valaki a szexuális zavarodottságát nem tudja kezelni, máris egy egész munkahelyet beleng az amúgy egyedül csakis rá tartozó kétségbeesésének a kibaszott kellemetlen hangulata. és nagyon sokszor fordul sajnos elő, hogy az ilyen zavar nyílvánosságot kap. és akkor ma reggel olvasgatom a betűket, és megint találkozom Bayer Zsolt szenvedésével. nekem vele semmi bajom, mindig jóban voltam a házmesterrel is a lakótelepen, meg a komcsi tanárokkal, papokkal és egyéb bajuszos fontoskodó faszfejekkel. mert hát féltem azoktól a pofonoktól, meg a mennydörgő kioktatástól. de már nem. már együttérzek velük, mert nekem is van problémám a péniszméretemmel, a vallási és nemzetiségi identitásommal, engem is nevettek már ki, én is sokszor vágytam egy idősebb testvérre, aki bevéd, és én is szerettem volna már olyanokhoz tartozni, akik nem tartottak maguk közé valónak, de engedték, hogy mondjuk olyan pólót hordjak, mint ők. és ezt a fajta házmesterséget érzem Bayernél, ki tudja, hogy a zsidók nem fogadják be maguk közé, az újságírók, egy normális munkahely, azt viszont biztosan látom, hogy a fidesz és főleg Orbán Viktor szűkebb társasága úgy bánik vele, ahogy velem a bonanzások gyerekkoromban, hagyták, hogy nyomjam a mode-os propagandájukat, meg lóghatok a közelükben, de sem a beszélgetésekbe nem vontak bele, sem az utcán anyukámmal bevásárláskor nem köszöntek rám, de legalább nem basztak szájon csak úgy, és azt érezhettem a nálam fiatalabb vagy mégszánalmasabbak között(nem voltak sokan), hogy hát igen vagyok valaki. úgyhogy igenis együttérzek Bayer Zsolttal, és hiszem, hogy ha szeretve van és nem kell rettegjen a magalázottságtól, ha nem kéne állandóan bizonygatnia, hogy ér annyit, mint ezek a gátlástalan kokainista pszichopaták a vezér körül, akkor nem támadna, kapna oda minden kisgyereknek, aki elmegy a kerítés mellett énekelgetve, és nem akarná megmondani Istennek, hogy elbaszta a teremtést, de piszokul. nem véletlen, hogy a mi házunkban meg Mayernak hívták ezt a figurát a nagymagyarországos twingojával, a lóméretű dobermanjával, és suszterlórándos bajuszával. de szelíd volt ő amúgy, csak hát mindent jobban tud...

könnyen kommunikálok bárkivel, de lelkileg ez sokszor nagy nehézségekkel jár. ugyanis szorongok, tartok az emberektől, állandóan rossz érzésem van a legtöbb ember közelében, és valószínüleg ezt kompenzálandó vagyok ilyen közlékeny és nyitott. milyen fura, senki sem gondolná rólam, hogy mennyire tudok szenvedni társaságban, hiszen olyan nagyszájú, figyelemfüggő alak vagyok. pedig szörnyű tud lenni egy eladót megkérdezni a boltban, útbaigazítást kérni az utcán, számlát befizetni, felhívni valakit, munkatársat megkérdezni, egyszerűen csak köszönni félelmetes, vajon megfelelő-e, elég illedelmes-e, zavarok-e valakit vele, bántani fognak-e azért, amiért azt érzik, vissza kell köszönniük, pedig lenne fontosabb dolguk is. és így jártam ma a nőnapi jókívánsággal is. bár mindig udvarias, korrekt vagyok mindenkivel, és nem érzem, hogy kellene mindenképpen egy nap, amelyen a nőknek benyalunk, és a többin meg gusztustalan vicceket mesélünk róluk, de ha van olyan, hogy nemzetközi nőnap, miért ne mondjam nekik, hogy üdvözlöm és Isten éltesse a nőket. mindenkinek jól esik az ilyesmi szerintem, hát nem mulasztom el, ráadásul nekem is jól esik mondani. nos hát ma sem felejtettem el, és vagy csodálkozás, hogy "micsoda? ma van nőnap?!?!?" vagy lefitymáló piszkálódás más férfiaktól, hogy "jaaaj hagyjad már!" meg kinevetés, meg persze azért egy két "jaj de kedves vagy, köszönöm!" is elcsattant. nyílván ez nem változtat semmit, ettől még jövőre is mondani fogom, maradok illedelmes, udvarias, és tartom magam az elveimhez, csak szarul esik, és egyre jobban rettegek az emberektől. a hagyományos, szüleim tanította értékek semmit nem érnek már, lesajnált, kinevetett gyengeségek, kivétel ez alól, ha a "régen minden jobb volt"-at kell elővenni. már nem érti meg senki, hogy miért kérem, hogy normálisan beszéljen velem, nem érti senki, miért bántódom meg, ha úgy beszél velem, mint a kutyával, csak jön a kibaszott idegesítő kérdés, hogy "akkor mond meg, hogyan beszéljek veled, milyen szavakat használhatok?". pedig tudja mindenki nagyon jól, hogy csak annyi a lényeg, hogy úgy bánj másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled bánjanak. ehelyett: "amit kapok, azt adom visssza" és rettenetesen elegem van ebből. régen még fel szerettem volna gyújtani az egész világot, ma is megfordul a fejemben, csak közben azt is látom, hogy vannak azért sokan, akik tartják a frontot még az elidegenedés háborújában, hogy igazából mindenki a másik után vágyik, csak megsérült valahol, és ezért vált faszfejjé, és különben is, senki sem érdemli meg a halált, sem a nukleáris támadást. én viszont sokszor gondolok arra, hogy jó lenne elmenni végre a picsába. ugyanis olyan környezetben élni, ahol mindenki csak a faszát méregeti a másikéhoz, ahol a napi túlélést vízionálja az emberiség leggazdagabb 10%-a is, és magyarázza ezzel elidegenedését, ahol legtöbben azért élnek, hogy dolgozzanak, hogy pénzük legyen, ott nem biztos, hogy jelen szeretnék lenni. sőt biztos, hogy nem. viszont egyetlen pillanat azzal az emberrel, aki otthon mosolyogva vagy nem mosolyogva, de szeretettel fogad, aki mellett nem szorongok, akitől nem rettegek, vajon mit fog mihez szólni, na azért az egyetlen pillanatért megéri végigcsinálni ezt az egész szart, és biztosan tudom, hogy megéri. azért az egyetlen kurva pillanatért!