könnyen kommunikálok bárkivel, de lelkileg ez sokszor nagy nehézségekkel jár. ugyanis szorongok, tartok az emberektől, állandóan rossz érzésem van a legtöbb ember közelében, és valószínüleg ezt kompenzálandó vagyok ilyen közlékeny és nyitott. milyen fura, senki sem gondolná rólam, hogy mennyire tudok szenvedni társaságban, hiszen olyan nagyszájú, figyelemfüggő alak vagyok. pedig szörnyű tud lenni egy eladót megkérdezni a boltban, útbaigazítást kérni az utcán, számlát befizetni, felhívni valakit, munkatársat megkérdezni, egyszerűen csak köszönni félelmetes, vajon megfelelő-e, elég illedelmes-e, zavarok-e valakit vele, bántani fognak-e azért, amiért azt érzik, vissza kell köszönniük, pedig lenne fontosabb dolguk is. és így jártam ma a nőnapi jókívánsággal is. bár mindig udvarias, korrekt vagyok mindenkivel, és nem érzem, hogy kellene mindenképpen egy nap, amelyen a nőknek benyalunk, és a többin meg gusztustalan vicceket mesélünk róluk, de ha van olyan, hogy nemzetközi nőnap, miért ne mondjam nekik, hogy üdvözlöm és Isten éltesse a nőket. mindenkinek jól esik az ilyesmi szerintem, hát nem mulasztom el, ráadásul nekem is jól esik mondani. nos hát ma sem felejtettem el, és vagy csodálkozás, hogy "micsoda? ma van nőnap?!?!?" vagy lefitymáló piszkálódás más férfiaktól, hogy "jaaaj hagyjad már!" meg kinevetés, meg persze azért egy két "jaj de kedves vagy, köszönöm!" is elcsattant. nyílván ez nem változtat semmit, ettől még jövőre is mondani fogom, maradok illedelmes, udvarias, és tartom magam az elveimhez, csak szarul esik, és egyre jobban rettegek az emberektől. a hagyományos, szüleim tanította értékek semmit nem érnek már, lesajnált, kinevetett gyengeségek, kivétel ez alól, ha a "régen minden jobb volt"-at kell elővenni. már nem érti meg senki, hogy miért kérem, hogy normálisan beszéljen velem, nem érti senki, miért bántódom meg, ha úgy beszél velem, mint a kutyával, csak jön a kibaszott idegesítő kérdés, hogy "akkor mond meg, hogyan beszéljek veled, milyen szavakat használhatok?". pedig tudja mindenki nagyon jól, hogy csak annyi a lényeg, hogy úgy bánj másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled bánjanak. ehelyett: "amit kapok, azt adom visssza" és rettenetesen elegem van ebből. régen még fel szerettem volna gyújtani az egész világot, ma is megfordul a fejemben, csak közben azt is látom, hogy vannak azért sokan, akik tartják a frontot még az elidegenedés háborújában, hogy igazából mindenki a másik után vágyik, csak megsérült valahol, és ezért vált faszfejjé, és különben is, senki sem érdemli meg a halált, sem a nukleáris támadást. én viszont sokszor gondolok arra, hogy jó lenne elmenni végre a picsába. ugyanis olyan környezetben élni, ahol mindenki csak a faszát méregeti a másikéhoz, ahol a napi túlélést vízionálja az emberiség leggazdagabb 10%-a is, és magyarázza ezzel elidegenedését, ahol legtöbben azért élnek, hogy dolgozzanak, hogy pénzük legyen, ott nem biztos, hogy jelen szeretnék lenni. sőt biztos, hogy nem. viszont egyetlen pillanat azzal az emberrel, aki otthon mosolyogva vagy nem mosolyogva, de szeretettel fogad, aki mellett nem szorongok, akitől nem rettegek, vajon mit fog mihez szólni, na azért az egyetlen pillanatért megéri végigcsinálni ezt az egész szart, és biztosan tudom, hogy megéri. azért az egyetlen kurva pillanatért!

Megosztás a facebookon