igazából azt nem értem, és próbáltam már megölni magam többek között emiatt is, hogy amíg nem volt ez a kibaszott nagy elektronikai forradalom, meg a gonosz fészbúk, a sátáni okostelefonok, addig olyan könnyű volt elérni egymást, a régi módszerekkel csak simán felhívtuk a másikat, vagy levelet küldtünk, azt simán felbontottuk, elolvastuk, majd vagy válaszoltunk vagy nem válaszoltunk. nem kérdeztük illendően a másikat, hogy hogy van, mikor nem is érdekelt, és ami nagyon fontos és nagy változás, hogy nem kellett előjegyeztetni időpontot senkinél, aki nem háziorvos vagy fasztudja milyen hivatal volt, nem kellett félnem sose, hogy a kis levélkém "bazdmeg már megint mit akar"-t vált ki a postaládába pottyanva a címzettnél, sőt örömmel nyitottuk ki a kis leveleskalitka ajtaját, és gyermeki várakozással, ragyogó szemekkel, mosolyogva téptük fel a híreket, információkat, ismerőseinknek a valóság és virtualitás közötti időtlen térben lévő történéseit tartalmazó kis papírcsomagját, és a telefon százakárhány éven keresztül kedvelt hangjára egymást lökdösve rohantunk halló tessék vezetéknév, család, satöbbit belemondva abba a hatalmas kagylóba. majd a technológia mindent elkövetve megteremtette azt a hidat, amely átíveli az őskor akadályait, az analóg információáramlás göröngyös útjait, végre megcsókolhatom a kedvesem virtuálisan, ha messze jár, megrázhatom a barátaim kezét, átölelhetem a szeretteimet, legyenek bárhol, és ha nem is fizikailag, de a lélek, a szellem síkján mégis valóságos kapcsolatot ápolhatok velük, ami legalábbis a semminél több, és jól esik. de most, hogy már az internettel ráadásul percdíjak nélkül, tulajdonképpen ingyen felhívhatjuk egymást, most hogy megteremtette a homo sapiens sapiens a saját égő csipkebokrát, most hogy meghaladtuk a képzeletünket, a kényelem, a praktikusság, az élővilág valóban királyaiként elvárjuk, hogy a kis barátunk bejelentkezzen előre egy telefonra, csak úgy megcsörgetni a másikat nem szabad, mind a munka, mind a bármi előrébbvaló a másik embernél, legyen az akár valaki olyan, aki geográfiai kihívásokkal küzd. Istenem, gyermekként hogy álmodoztunk arról, hogy a mágikus vólkitólkink segítségével majd mindig elérjük egymást, az utcában egy barátommal még egy függővasútat is terveztünk drótpályával, hogy a telefonálás korlátait kibővítsük. és jött a melós pityu, és elhozta a jövőt. meg jött a fiú a cukorhegyről, és elhozta azt, amit elképzelni se mertünk addig. ha Jézus Krisztus ismerte volna ezt a két csávót, a keresztről leugrott volna örömében. és mi a válasza az emberiségnek erre? elidegenedés. eltávolodás egymástól. képmutatás, faszságok postolása, lájkokkal szerzett politikai, államvezetői tisztségek, agresszió, ostobaság, és ami nekem személyesen a legjobban fáj, hogy hirtelen mindenki elfoglalt lett, nem ér rá velem foglalkozni, mindenki felemelkedett a fontos emberek szintjére. elveszítettem a testvérem, a barátaim, kiközösítve és lenézve érzem magam. bezzeg az öregedő szüleim, a régi korok tanúi, a suttyó őskövületek, akik a régi világokról nosztalgiáznak, ők üdvözlik ezt a technológiai forradalmat. boldogok, hogy bármikor hallhatják a kicsi fiacskájukat, hogy akár együtt főzhetnek vele vasárnap, hogy nem kell aggódjanak, és bármikor közölhetik, hogy szeretnek. nem ők síránkoznak a múltba vágyódva, hanem a korosztályom, sőt a mégfiatalabbak. ők szeretnék tudni, hogy mi van a hírességekkel vagy úgy általában a világban, de azt nem, hogy velem mi van. és az sem érdekli őket, hogy én viszont tudni szeretnék róluk. nekem hiányoznak, én szeretném őket, de csak legyintve nyugtázzák, hogy igazságtalanság és nyomor terjed a világban, és mindenki csak a telefonjába bámul, pedig ott hever előttük a szeretet. de csak a csajom, a kölyköm, a munkám. pedig csak néha egy két szó egymással, akár cseten leírva, és máris nem lennénk olyan magányosak. a kapcsolatok megélése nem alkalomhoz kötött. az csak megtörténik, és fogalmunk sincs, milyen síkon történik, de összetartozunk. és az én szarom ugyanolyan büdös, mint a tiéd. én így látom.

Megosztás a facebookon