azt álmodtam, hogy talán valami üzletben jártunk Edittel, és egy fickó nagyon ismerősnek tűnt. kiesnek dolgok, az álom már csak ilyen, de felismertem, hisz kedveltük mindannyian. Rudolf Péter, barátnőm nagy kedvence, valamikor 2006-ban halt meg sajnos szívrohamban. szomorú sztori, Edit nem tudta. furcsálltam, hogyan lehet mégis most itt az üzletben, és hogy miért fáj egyre jobban a hátam, zsibbad a karom, szúr a szívem. kapkodok kedvesem felé, figyelmeztetem nyugodtan, hogy baj van, mentőt kéne hívni. már az utcán fekszem. andrássy út az opera után valahol, egy hírdetőoszlop az út szélén, tarka felület, tövében egy halott lány. hallom a szirénát. megérkezik az autó, kirontanak a hősei, a lányhoz rohannak. a lány egy órája halott, mondják. betakarják, felemelik, a kocsihoz viszik. nem értem. én még élek, de fáj, és pánikolok. feleségem mellettem térdel, a kezemet fogja. a mentősökért könyörög, de azt mondják első a sorrend. nézd már a Rudolf Péter, mondja egy ember, mikor leparkol pontosan előttem. becsapja az ajtót, megjegyzi, hogy felismert, leteszi napszemüvegét a szemére, és szerető mosolygással megy be a varrógépüzletbe. a mentősök elmentek. várjuk a miénket. lehet meg kell halnom, hogy értem is eljöjjenek? kétségbeestem, és már tudom, hogy nem én vagyok, ez Rudolf Péter, és évekkel ezelőtt halt meg, és már azt is tudom, hogy ezt most csak álmodom, és ő még él, és este fájt a hátam, és Rudolf Péter szinkronizált valamit a filmben amit néztünk, és mégis nagyon félek. a halál jön értem most, és majd csak azután a mentők. tudom, hogy álmodom csak, kedvelem az álmokat, kaotikusak, ésszel fel nem foghatóak, de a részem, az egészem. mint Isten. és megszólal az ébresztés. és vissza akarok aludni. és álmodni akarom, hogy haldoklom, hogy kívülről tekintek magamra, aki nem is én vagyok, de fájdalmát én érzem, kétségbe én esek. mintha ilyenkor kinyílna a szemem, mintha az érzékszerveim megtízszereződnének. olyan, mintha mr anderson érezni kezdené, hogy tele van csövekkel, egy elektrolízises kádban fulladozik, miközben szüretelik teste energiáját hatalmas szerkezetek. mintha látnék és éreznék magam körül minden dimenziót. mintha átélnék minden sejthalált, átélném az égést, ami testemet élteti, mintha egyszerre lennék minden térben, minden időben, annak minden fájdalmával és örömével. egyszerre érzek boldog nyugalmat és pánikszerű halálfélelmet, és az a legcsábítóbb, hogy úgy vagyok tele érzéssel, érzelemmel, hogy mégsem borít meg. mintha felülemelkednék mindenen, mint egy pszichopata, mégis teljességében élném meg. lenyűgöző. így sikerült Orbán Viktorral söröznöm, Leninnel sakkoznom, egy olyan sziklabarlangba bejutnom, amit hatalmas VHS kazetták zártak le, levitálnom egy fürdőszobában kedden éjjel, és így találkoztam Edittel is egy koncerten, ami aztán valóra is vált. szeretek álmodni. mégha olykor faszság is, mert a valóság meg sajnos többnyire faszság...

Megosztás a facebookon