ha tavaly januárban megvárom, míg a mozdony fékezve és kürtölve bár, de rommátöri a buszt, és engem is, ami ott várta a sorompó között, akkor nem ismerem meg Editet, ami a legcsodálatosabb dolog az életemben, az eddigi és a jövőbeliben. nem érem meg, hogy évek múltán a testvérem újra a régi önmaga, és írtózatos, gyakorlatilag heroinfüggő viselkedéséből pillanat alatt épül fel, és visszamenőleg is elmulasztja vele kapcsolatos szorongásaimat. nem érem meg azt sem, hogy végre olyan munkahelyen dolgozhatok, ahol azok a munkavállalói juttatások, amikről a mesékben hallani, amikről a prolik odahaza a kocsmában anekdotáznak, hogy megfizetik a munkát, meg van pihenőidő, meg plussz pénz, meg ingyen kávé, meg csocsó stb, általában véve tisztességes munkahely, hogy nem a filléreket számolgatom. elszalasztottam volna minden újabb pillanatot, amikor szüleimmel lehetek, örömöt látuk rajtuk, meg ugye nincs meg a tudat, hogy a gyermekük halott. nem érem meg, hogy Miki jól van, hogy nem aggódom miatta, elszalasztottam volna minden kirándulást azóta, amik a legjobbak voltak az életben, a kocsmatúrákat amszterdamban Edittel, az eljegyzésünket a vogézek tetején, nyárvégi fürdőzést annecyban, kaszálást lövétén a kisházig, a reggeli munkábaindulásom előtti öleléseket, csókokat, a fánkot tegnapelőtt, az állatkertet a nyáron, a tankcsapdakoncertet zürichben, ezt a blogot, a favágást a Józsinál, Laca esküvőjét, tesóméról nem beszélve, a bográcsozást nagybörzsönyben, a puliszkát, anyósom früstökjét, és még annyi mindent, ami másfél év csupán, de egy életre elegendő lenne, és valóban olyan elégedett vagyok, mint soha eddig. és nagyon örülök, hogy ezt a faszságot nem tettem meg, és hogy levonom a következtetéseimet, és hogy egyre inkább a helyére tudom tenni a dolgokat az életben. de nem teljesen sajnos. és újra és újra eszembejut az is, ha akkor vagy bármikor megölöm magam, akkor nem kell megélnem a mindennapos kibaszottul felesleges munkát, nem kell lássam az emberek visszataszító önigazoló vergődését, soha többé nem kellene hallanom egyetlen rettenetes közhelyet vagy életmotivációs baromságot arról, hogy bármit elérhetünk, hogy hiszek magamban, hogy kerüljük aki negatív, hogy carpe diem, hogy higyj magadban, stb. nem kellene minden nap elviselnem az undorítóan képmutató arcokat, nem szólnának hozzám undorító hazugságokat károgva, nem kéne átlátszó bürokratikus szélhámosok fenyegetései miatt rettegnem, hogy mit nem fizetek be tisztességesen, meg különben is mit akarok én aljadék szervkereskedő nigger mocsadék. nem kéne látnom, hogy mennyire csúszik minden egy önző, hedonista örjöngésbe, ahol csakis a saját érdekeink számítanak, és klisék alapján gyakoroljuk az erkölcsöt, hogy a barátaim többsége kétségbeesett pénzutánkapkodása elmossa a barátságokat, a családomnak enni adhassak mantrájával burkolózva felejtenek el mindent ami valaha fontos volt nekik, és bizonyítják be, hogy valójában mindig csak kapaszkodtak éppen abba, amiről azt hitték, életben tartja őket, amíg valami szerencse folytán hátradőlve élvezhetik az életüket. ami sosem jön el, mert egyre inkább csak tapossák a mókuskereküket, és maguk elé tartva gyereket vagy csak simán az életbenmaradást igazolják maguknak, hogy most nem érnek rá semmilyen áldozatra. nem kéne végighallgatnom a telefonáló üzletembereket, akik nekem segítendő csodálatos biztosítási ajánlatokat állítottak össze vagy éppen a telefont és internetet tudják egy csomagban a tv, a sütő, a mosógép és egy ráadás műpinával összekapcsolva zseniális áron adni. nem kéne azt éreznem, hogy kívülálló vagyok, ami amúgy nem lennék, de csak mert rendíthetetlenül hiszek továbbra is azokban az alapértékekben, amikre a személyiségemet építettem fel kibaszottul nehezen és sok szenvedés árán, és nem akarom a megélhetésre meg a kötelező aljas alkukra hivatkozva az egészet eldobni, mert ahogy fiatalon megvoltak az álmaim, megvannak most is, és az nem egy ferrari vagy egy táska pénz volt akkor sem és most sem, csupán annyi, hogy szeretetben éljek, hogy őszinte társaim legyenek, így én vagyok a mosolyogva lesajnált, harmadrangú problémákkal rendelkező furcsa gyerek, akin lehet egy jót nevetni, cinikusan leugatni a kávészünetben, mert milyeneket mond már. szóval ha megöltem volna magam, nem lenne ez a sok szar sem, ami így meg eléggé keserűvé tudja tenni a napjaimat. de ahogy az elején írtam, ott van megannyi öröm a mindennapokban, a mosoly, amikor hazaérek, tesóm és Miki üzenete, hogy mennyire utálnak engem, egy pohár hideg víz, és igazából véget nem érően sorolhatnám, mennyi minden okoz boldogságot. de aki depressziós, mert nem találja a helyét, aki megöli magát annak én nagyon is igazat adok...

Megosztás a facebookon