korunk motivációs, meg önismereti kurzusai, meg sikertréningjei gyakorlatilag nem mások, mint az édenkertben lucifer által előadott “hogyan legyek én az Isten” című tanfolyamának lebutított, felhigított, teljesen értéktelen esti tagozatos gyorstalpalói.

tudjuk, mekkora kudarc volt az első emberpár vizsgája, öröklakásukat ezután bérelniük kellett, egyik gyermekük meghalt, másikuk gyilkos lett, és az emberiség pedig a világ uralkodója lett, aminek népei azonban nem fogadják el, csupán megvetik és félik.

mostoha állapot ez, és szenvedünk miatta évezredek óta, gyógyírként pedig tanítók százai kínálják tanaikat, és a kultúra is segítségünkre szolgált mindig, hogy a mondhatatlan űrben megtartsuk magunkat.

voltak, akik tanultak elődeik példájából, akik levonták a következtetéseket, akik meghallgatták a bennük lévő darabka közöst vagy csak ellógták a fényhozó óráit, így nem az Istenen kívül kezdték keresni magukat, hanem benne, vele összetartozóként. filozófusok, próféták, tanítók, művészek, gyerekek, nagymamák, nagypapák, egyszerű földművesek alakjában mutatták meg, hogyan “éljük túl” az életet.

és mindig voltak szélhámosok, tudományos vagy irodalmi, művészeti szédelgők, akik elismerést, önigazolást szomjazva kiszolgálták az emberek ösztönvilágát vagy csak simán meg akarták dugni az adott korszak kékharisnyáit. mindannyian ismerjük “költőcske” mihály református lelkész irodalmi sikereit, krúdy gyula álmoskönyvének mai napig tartó kultuszát, andy warhol pályafutását, és a közösségi média születésével párhuzamosan majd aztán egyre inkább hatványozottan felívelő neoprotestáns, meg neobuddhista meg neokabbalista, ezobioöko-multilevelmarketing-önismereti, sikerspirituális térítőmissziót.

eleinte még az irodalom, a történelem szolgáltatta az ugródeszkát, coelho, voltaire, davinci meg mittudomén kiknek a valós vagy kitalált idézetei nyugtatgatták meg az önbizalmukban sértett vagy magukat mindenáron igazolni akaró, meg a lusta, meg a csajozni nem tudó, meg a rendes pasit nem találó, meg a munkájukkal elégedetlen, meg a pornós múlttal kiegyezni nem tudó, meg a rossz házasságban lévő, meg az elhagyott, meg a csúnya, meg az exdrogos stb. lelkeket.

mindannyiunknak adhat egy gondolat inspirációt, akár katarzist is, ez egy jól működő tanítási módszer, de ma már schwarzeneggertől idézünk, meg stewe jobstól, meg oravecz nórától, meg szabó pétertől. és miket? hogy hogyan lettek híresek, hogy lettek senkiből filmsztárok, meg gazdag emberek. már nincs semmilyen tartalom vagy érték mögötte, csupán egyéni érdekérvényesítés a szükségszerűség hamis és romboló ideológiájával megtámasztva. és csodálatosnak tartom, hogy valaki egy liftesfiú volt és nem adta fel, és a világ egyik leggazdagabb embere lett, de számomra semmit nem tesz hozzá a világhoz, és semmit nem értek meg jobban, nem leszek kevésbbé szorongó, és különben is, előbb várjuk csak meg, hogy valakinek megmutatta-e a faszát az illető 30 évvel ezelőtt, mert azt is látjuk, hogy imádott idoljaink egy pillanat alatt válnak páriává, ami számomra szintén csak azt a tényt erősíti, hogy üresen csengő közhelyek mind ezek az “új tanok”.

engem egyáltalán nem az zavar, hogy megpróbálnak elhanyagolt feleségek kitörni a monoton mindennapokból, hogy sokszor megszégyenített gyerekek felnőtté válva a bosszú helyett lelkileg próbálják túltenni magukat a megalázottságon, hogy egykori szexmunkások, kábítószeresek bizonyságot akarnak találni arra, hogy ők is teljes értékű emberek, hogy vállalkozásuk felfuttatásához erőt merít vagy példát vesz valaki másokról, akik ötletesen és ügyesen felépítették cégüket, és lettek sikeres mittudoménmik.

a problémám azzal van, hogy magányos vagyok abban a világban, ahol a barátomat átölelem szeretettel, és tiszteletemről, elismerésemről biztosítom, és nem ér neki semmit, mert én nem váltottam zsetont a siker játékában, hogy két ember kapcsolatában azt hallom, hogy szeretetből nem veszünk kenyeret, hogy a főnököm a csapatmunkáról, tiszteletről, elfogadásról tartott előadása után megkérdezi, hogy biztosan el akarok-e menni a nagyanyám temetésére, fontos volt-e nekem annyira, hogy egy napot hiányozzak a munkából, hogy a legtöbb társaságban azt hallom, hogy fogadjam el magamat, hogy szeressem magamat, hogy a céljaim útjába ne engedjek senkit és semmit, hogy kerüljem el a negatívokat, hogy ne elégedjek meg a középszerűséggel, hogy ne legyen "B" tervem, és már senki sem kérdezi meg őszintén, hogy hogy érzem magam, és senki nem hiszi el, hogy valamit máshogyan látok, és hogy már nem vagyunk egyenlőek mi emberek, mindig ÉN vagyok előbbrevaló, csak úgy már nem állunk le beszélgetni, nem kérdezzük meg a másikat, mit gondol, mert akkor elkezdi a szarjait, és arra nincs idő, elszalad az élet, és hogy visszatérjek az első mondatomhoz, ezt az egyet tanultuk meg lucifertől

“a világ közepe ÉN vagyok, és ahogyan én látom, ahhoz képest van minden”.

nem gondolom, hogy bárki rosszindulatból kerülne el engem a fenyőiváni tanokra hallgatva, mert negatívnak tart. nem hiszem, hogy bárki, aki multimarketinges-kozmetikai piaci harcában a heti szemináriumon haraggal vagy gonoszsággal teli szívvel venne részt. nem hiszem, hogy a sokmillió, sztárok általi csodálatos felemelkedés történetére, és világot szebbé tevésre intő videójára kattintó ujj gazdája ne akarna egy szebb világot, és nem hiszem, hogy a rengeteg szutykos szar önszopásra nevelő sikerkönyvet pszichopaták olvasnák. de az eredmény egyértelmű. fellazult emberi kapcsolatok, lefojtott érzelmek, elhazudott komplexusok, és törtető nyomulás.

nem tudom, hogy jól látom-e, de biztosan érzem, és nem száll vitába velem senki, csak azt hallom, hogy “mindenkinek másként vezet az út a céljához” vagy hogy “még nem vagyok azon a szinten, hogy megértsem vagy nem vagyok elég nyitott” vagy csak simán ignorál, és elkerül.

nem akarom senkinek sem prezentálni a boldogságomat, nem érzek kirobbanó örömöt a mindennapokban amiatt, hogy élek, és nem akarok versenybeszállni senkivel a jóllétben, de igenis bántó, ahogy lefitymálnak a maradi gondolataimért, bántó, hogy ignorálnak, bántó, hogy mindenhonnan ez a szar folyik.

a “hogyan legyünk mi az Isten” című tanítás egy hatalmas lehetőséget adott, hogy meglépjük önmagunkat, hogy kilépjünk az evolúció kegyetlen világából, mégis azt érzem, azok a harcok, amik egy télen zajlanak az erdőben a túlélésért vagy a tengerparton a teknősök kikelésénél, azok ugyanúgy megtörténnek a háborúkban, vízhiányban, éhinségben, munkahelykeresésnél, sorbanállásnál vagy a fészbúkon.

szeretnék együtt valami közös dologért élni, ami több nálam, érezni, hogy szükség van rám, meghalni végül elégedetten, és nem akarok csoportba gyülve egyéni célokért egymást simogatni, meg oda-vissza megerősítgetni, hogy végül frusztrált, magányos, dühös emberektől körülvéve dédelgessek valami rózsaszín álmot, ami ha teljesül is értéktelen, mert nincs kivel megosszam, csak azok vannak, akiktől meg kell védjem.

Megosztás a facebookon

a lapos föld elmélettel tegnapelőtt találkoztam először. nem nagyon mélyültem el benne, mert nem vettem komolyan, csak megnéztem néhány videót, amiben gyakorlatilag mindig ugyanazok hangzottak el: a víz felszíne nem görbül, letesztelték, a hajók sem tűnnek el a horizonton, kipróbálták. a nasa hazudik, photoshopos képeket mutogatnak, a hold nem égitest, hanem fényforrás, mert a diszkógömb is másképpen világít a közepén meg a szélén. az északi sark a középpontban van, a déli sark az antarktika igazából, ami egy sok sok méter magas jégfal, ami körbeveszi a világot és benntartja a vizet. bolygók, csillagok nincsenek, ezek fényforrások, nézzünk csak fel az égre.

nagyjából ennyi amit tudok, illetve valaki még említette, hogy az isteni teremtést bebizonyítandó cáfolják a gömbölyű föld elméletet.

és igazából itt gondolkodom el ezen az egészen. mert elsőre azt hittem, hogy ez biztos valami posztmodern hullám, amin destruktív gondolatok trollkodják magukat a nyílvánosság elé, amilyennek az egész hipszterkultuszt is tartom, de nem. itt valakik egészen komolyan azt gondolják, hogy a föld lapos, és a gömbölyű föld elmélet a komplett csillagászattal és gravitációelmélettel csak megvezetés. ez azt jelenti, hogy az egész galilei meg kolombusz meg marco polo meg fa nándor és így tovább sztori egy nagy összeesküvés része. rendben. nem ez az első teória arról, hogy valakik szándékosan megváltoztatnak meg elhazudnak több ezer éves történelmet, és még nem is nagyon tudni, mi lehet a céljuk, de gonosz, és senki sem tud erről, csak az a néhány unatkozó fiatal, akik böngészgetik a netet, és különös dolgokra figyelnek fel.

nem lenne semmi baj ezzel, amíg ez érdekes könyvek, sorozatok, kocsmai meg nem kocsmai beszelgetések témái lennének, viszont amikor ezeket egszisztenciális alapokra helyezik, és mondjuk kereszténységre hivatkozva elítéli és vérét követeli valaki másoknak vagy a vallás gonoszságára válaszul valaki mindenféle buddhista giccsekkel rakja tele a polcát, meg álomfogókkal az autóját, amivel jóga meg meditációórára megy vagy éppenséggel az Isten létezését valaki azzal akarja bizonyítani, hogy gonosz emberek eltitkolják, hogy a föld lapos, meg evolúciót kutatnak, akkor meg én zavarodok össze és egy új összeesküvéselmélet jut az eszembe.

amikor az első ember öntudatra ébredt, rájött arra, hogy meg fog halni, hogy magából kiindulva a világot fel tudja osztani fenntre meg lenntre, jóra és rosszra, igenre meg nemre, akkor arra is rájött, hogy igazából ő a középpontja mindennek, és hogy az Isten az ő szolgálatára szegődött, mint egy köztársasági elnök, akinek látszólag a legnagyobb hatalma van, de hagyjuk már, tiszteljük meg minden, de majd mi csináljuk ahogyan akarjuk, persze az ő nevében.

és így aztán mentálhigiéniásan teljesen szétbaszta magát az évezredek alatt, miközben az örök életet kereste, majd eljutott a "fejlődésben" hozzám, a modern emberhez, aki már nem csupán azt gondolom, hogy én vagyok a mindenség közepe, és próbálom bizonygatni, hanem nem is tudok mást elképzelni. egész életem arról szól, hogy minden hozzám viszonyított, minden értem van vagy tőlem nincs, és egyetlen konfliktusom csak is az, ha ezzel szembemenő véleményt veszek észre. akkor viszont sértetten gyűlölök, haragszok, örjöngök.

tudatomat régen sikerült lekapcsolnom a valóság érzékeléséről, érzelmeim ok-okozati logikával működnek, aminek a paramétereit magam tápláltam be, mire hogyan reagálok, az előre megadott. egyetlen irányítatlan érzelmem maradt, a félelem.

a félelem az egyetlen, aminek forrását nem találtam még meg. a félelem az egyetlen egyedülálló érzelem, nincs ellentéte, amivel kiolthatnám, ahogy a savasat lúgossal, a keveset sokkal, a hideget meleggel és így tovább. a félelem minden pillanatban potenciálisan jelen van. mint egy állandóan fenntartott hely a világ összes színházában. ha egyetlen jegyet sem adnak el a szezonban, az biztos, hogy egy hely mindig ki van fizetve, miatta meg kell tartani az előadást. és többnyire ez a legbunkóbb néző. beleugat mindenbe. beleszól az előadásba, és baszogatja a többi nézőt. na ilyen a félelem.

leginkább a haláltudat élteti, ebből lesz a pánik, hogy bármiről lemaradhatok, valamit nem érek meg, hogy valamim nem lesz. azért utálom a cigányokat, mert félek tőlük, hogy megölnek. azért utálom a nőket, mert félek attól, hogy elszomorítanak, és megölöm magam. azért utálom azt, aki sikeresebb nálam, mert figyelmeztet, mim nincs, és bármikor meghallhatok anélkül, hogy nekem az lenne. ennél rosszabb, mikor nem tudom, mitől félek. csak félek, rettegek.

szorongok!

ezzel töltöm azt az időt, amikor nem a haláltól félek. amikor mondjuk mindent rendben tudok, akkor félek attól, hogy valamire nem figyeltem, és az nincs rendben. amikor boldog vagyok, félek attól, hogy most nem is kéne boldognak lennem. ha mást boldognak látok, félek, hogy most én miért nem vagyok az, és persze gyűlölöm.

erre találtam ki azt, hogy mindent a kezembe veszek. gátlástalanul. ez túlmutat a megismerésen, ez túlmutat azon, hogy felfedezzem a világ működését, azon, hogy felismerjem az élővilág szelekciós tulajdonságát, ezáltal az evolúció folyamatát, hogy megértsem jobban-ha már ilyen nyugtalan lettem-mi hogyan történik, de alázattal az egész részeként, mostantól én akarom teremteni a folyamatokat, és ehhez minden adott.

mert mindenható vagyok!

fogom a teremtőmet, megölöm, lefektetem a testét egy asztalra, és elkezdem szétszedni, alakítgatni. megszégyenítem, majd kiállítom bizonyságul, hogy mindenki lássa, mert nem elég, ha én nem hiszek, más se tegye.

és aztán felkínálok egy másikat. egy korrupt istent, amit mindenki úgy formál, ahogy akar. amelyik semmit sem kér, de a gátlástalanságot jutalmazza. amelyik a félelemből fegyvert kovácsol a kezekbe. amelyik segít megszüntetni a bűntudatot, amelyik mindig tiszta, divatos, és igazolja minden tetted. gyógyírt ajánlok a szenvedőnek, és címlapokra teszem faustjait, akik bizonyságot tesznek arról, hogy a siker jelenti az Isten támogatását, hogy a középpontban mindig ÉN vagyok.

és ezzel a félelem meggyógyítva. illetve tünetmentesítve. egyszer talán majd el kell számolnom mindennel, de az majd csak egyszer lesz szar, és addig legalább nyertesként élvezhetem az életet.

"gondolkodom, tehát vagyok" ez az én összeesküvéselméletem, ez verte be az utolsó szöget az Isten koporsójába, és ez indította el az ember felemelkedését. amíg harmóniában a természettel gyilkoltam le a betevőmet, addig magam is csupán a tápláléklánc egy elég magas szintjén álltam, de mostmár én mondom meg, mi a tápláléklánc. és én helyezem el rajta, akit és amit akarok. egyszerű és kényelmes. nincs többé bennem alázat, majd én megmondom, hogy lett minden, megmondom, mi tartozik bele az egészbe, és ha azt akarom gömbölyű, akkor gömbölyű, ha lapos, akkor lapos. nem érdekel semmi, csak ami nekem tetszetős. mert így többé nem kell féljek. és a gyerekemnek is megtanítom, hogy bármi van, a többiek hülyék, az együttélés pedig azt jelenti, hogy hozzám alkalmazkodjanak, akik együttélni akarnak.

többé nincs olyan, amire ne szolgálhatnék magyarázattal. és az, hogy lehet, nincs igazam, hajtogatom, de biztos vagyok benne, hogy nem lehet, hogy ne nekem legyen igazam. bármilyen emélettel előállhatok, a félelem majd toborozni fog nekem hadsereget, amivel szemben semmilyen transzcendensnek sincs esélye.

Megosztás a facebookon

ma reggel korán indultam munkába. szeretem a reggeleket, legyen az bármilyen évszak, mert ilyenkor hallom a bolygót. ezért szeretem például józanul, ébren tölteni a január elsejét is.

mára megnyitották a reussbrückét, először hajtottam át rajta, és először nézhettem le újra a folyóra, ami még épp az utolsó foszlányait úsztatta le az éjjeli színekből. úgy képzelem a városi élővilágot, mint egy másik dimenziót, ami áttör a világunkba, kiéli magát, elvégzi a dolgát. kinyitnak a békahangversenytermek, ahol az éjjeli rovarok táncolnak, majd valaminek a gyomrában végzik, a vízben a holdfényben orgiára gyűlnek a halak, egyes virágok csak ilyenkor nyílnak meg szerelemre csábítva kizárólagos bogárszeretőiket, és úgy egészében valami ősi kavarodás, örvénylés folyik, mint egy bosch festmény csak emberek nélkül. halál, születés, evés, megevődés, sokaknak egy egész élet lezajlik ilyenkor elejétől a végéig, semmi jó vagy rossz nem történik, az őskáosz él az isteni rendezettségben.

vágyom ebbe a világba, vágyom, hogy a természet része legyek, de igazából ámítás, hogy oda tartozom. nem bírnám ki sem a lelki sokkot, sem pedig a fizikai kitettséget. mert a természetben élni nem azt jelenti, hogy fújogatom a parazsat, lángrakap a száraz levél, a földön könyöklök és a frissen grillezett kukoricámat majszolgatom koszosan mezítláb, hanem hogy bármi megehet, bármi kiszívhatja a vérem, bármi megfertőzhet, és leginkább, hogy semmi nem fogja megveregetni a vállam, megdícsérni a sikerekért, hozzámszólni, meghallgatni, segíteni, odaadni a dzsekijét, nem szúrni, nyitvatartani, vizet adni, ha szomjas vagyok, szórakoztatni, ha unatkozom. de igazából a lelkem miatt nem bírnám el. az öntudat, a haláltudat az, ami elviselhetetlen nyomorrá változtatná az édenkertet.

ma reggel elütöttem egy kisegeret. kicsi teste ugrálva szaladt át az úton, én 100 km/h-val épphogy észrevettem. megállapítottam, mennyire édes, és mennyire lennék én is egér, szaladni a gabonamezőn, egérkedni de jó is lehet, nem pedig munkába menni, számlákat fizetni, kellemetlen társaságokban képmutatásnak sikertelenül megfelelni. biztos megy épp a kis egérbarátaihoz mesélni, amit a sün mondott neki az imént arról a macskáról, aki az istállónál lakik. mert így képzeljük az állatok életét, hogy fú én tigris lennék, oszt mennék gizdán vagy madár lennék, az de király, csak szállnék a fellegekben, és tojnék a világra. a kutyáink a barátaink. gyerekeink helyébe lépnek, és valóban igen jó kis életközösségek alakulnak ki. kutyások, macskások, lovasok stb.

ekkor érzem hirtelen azt az apró zökkenést, nem is zökkenés, úthiba vagy valami törmelék az úton. az egérke volt. apró testét zúztam össze, lapítottam ki, kentem bele az autógumi barázdáiba. mint mikor egy nagyobb pattanást kinyom az ember, érzi ahogy ropogva bújik elő a felszakadt póruson keresztül a genny, a vér. ezt éreztem autóm testén, ahogy az apró koponyát porrá zúzza a vulkanizált monstrum, miközben puha szőrős kis egérbőre kipukkad és kilövelli a másodperc töredéke alatt máját, tüdejét, beleit, a kicsi egérszarokat, és egyben egéréletét az egérmennyországba.

rettenetes élmény ez nekem. sokszor már rovaroknál is rámtör az érzés, hogy ez most egy élet volt. rövid, veszélyes, ez a légy még nem is volt külföldön, tehát béna élet volt, de élet. teljes, és értelmes. az egész része. molekulái majd újra kapcsolódnak a többi légyhullamolekulákhoz, és lesz belőle majd mittudomén kökörcsinmolekula. de azért még szét tudom szakítani egy rovar, főleg légy vagy szúnyog testét minden további nélkül, az egérélet azonban már gyakorlatilag megríkat. érzem a fájdalmát, érzem az elmúlását, és ott érzem magam a kerék alatt. átfut az agyamon, ahogy kiloccsan az agyam, ahogy kidülledve robban szét a szemem, ahogyan a bordáim szilánkokra roppannak és szétszaggatják a tüdőmet, ezzel együtt látom magam előtt, és átérzem szeretteim kétségbeesését, a sokkot nyomorult halálom miatt. érzem az elmúlást az egér halálával együtt. mintha a világ nagyon nagyon sok apró darabból állna össze, és ilyenkor egy kicsike darab eltűnik, és minden egyes halállal a világ is egyre lyukacsosab, foghíjasabb lesz.

öltem baromfit. elvágtam a torkukat, és miközben kivéreztek, a vergődésüket lefogtam. kezeim között haltak meg. hörögve bugyogott a vér a nyakukból lefröcskölve a lábam. ezt a gyilkosságot, ezt a halált is nehezemre esett felfognom, de valahogy a házi csirke már egy olyan lény, ami az ember közelébe tartozik, és az ember neveli fel, eteti, szaporítja, majd megeszi, de az utódait tovább neveli, igaz, hogy azokat is levágásra szánja, de attól még mégis egy háztáji állat élete ab ovo, hogy a gazda eteti, jól tartja, szaporítja majd az cserébe a ragadozóktól és egyéb természeti kihívásoktól való védelemért a testét tányérunkra adja.

de megvan ez fordítva is, ahogyan például a gabona tartja szolgálatában az embert. az ember kiírtja a másik embert is a gabonáért, elsivatagosította érte egyiptomot, a búzának már nem kell foglalkoznia a széllel, gyomnövényekkel, utódlása biztosított a tőle függő kétlábú emlős által.

szóval a halál a világ része. szükséges, és logikus következménye az életnek, halál nélkül nem lenne semmi. és a kisegér miatt sem zokogott a családja, biztos feltűnt, hogy nem ment haza, de ez már csak így megy az egereknél, megette a héja. csak én tudom, hogy milyen brutális és értelmetlen gyilkosság áldozata lett. az élettelen aszfalton lesz belőle élettelen folt. gyilkosa nem lakik jól belőle, annak életterét életét nem fenyegette, ez a halál értelmetlen volt,és nem tudom elfelejteni.

és nem értem halálát a száz méternyire elgázolt borznak sem, majd az utána néhány kilométerenkénti sünökből készült kicsi lábtörlőknek sem. és Így félek a haláltól. Így, hogy értelmetlen. hogy agyonvernek nyomorultul az utcán. hogy elkapja a fejemet egy gép és szétroncsolja. azt érzem, hogy az ember okozta halál kiüresedett. sorozatgyártott lett, értéktelen lett, lecserélhető lett, bármikor megismételhető lett, mert már nem következik belőle semmi, nem éltet semmit. ha egy vírus miatt kihányom a belső szerveimet, ha széttép valami vadállat, ha lezuhanok a mélybe, az a halál a világ része. de amikor keresztül megy a gumikerék egy élőlényen, amikor lefejeznek egy embert egy konyhakéssel, amikor rázuhan valakire egy rosszul rögzített daru, de amikor az egyik ember lelkileg kikészíti a másikat, aki abba belepusztul az is valami olyan halál, ami nem lehet az élet része.

erről nem Isten dönt. ezek a halálok a túlvilág szeméthalmait növelik, és ahogyan a földet megtöltöttük értelmetlen szeméttel, ahogyan lassan a bolygó körüli világűr is megtelik ezzel, úgy sikerült az anyagon túli teret is egyre sivárabbá tenni, egyre inkább értelmetlen halálszeméttel megtölteni. és ez a szemétdomb a miénk embereké. tehát van egy halál, ami a kisegéré. meghalt, nem tudott róla, hogy megfog, az örökkévalóságban élt, még ott van az édenkertben, az egész része, lesz belőle élet. de ott van benne az én részem, hogy áthajtottam rajta. és talán áthajtok naponta valamin, amit észre sem veszek, tömegével ölök úgy, hogy nem táplálja az életem. csak ölök. és mintha a halál meghasadt volna, és mostantól lenne egy része, ami szemét. mellékterméket csináltunk a halálnak. eddig volt a pusztulás, amiből lett az élet. az energia ami nem elvész, hanem átalakul, de mostmár az átalakulás mellett keletkezik kátrány is vagy mittudomén mihez hasonlíthatnám azt, aminek semmi haszna, semmi értelme nincsen, csak megmarad szemétnek, és egyre gyűlik halottaink mennyországbéli ablakai alatt. mint amikor majd a szent péter csinál egy sort a vip halottaknak, ami gyorsabban halad.

Megosztás a facebookon

mióta nincs fészbúkom, nem jutnak hozzám el a hírek, így magamnak kell utánuk menjek, ha szeretnék egy kitekintést a világra. olvasgatok internetes újságokat, nézegetek tv-adásokat a youtubeon, és olykor zavarodott vagyok, olykor dühös, de legtöbbször szomorú és kétségbeesett. nem igazán azért, mert azt látom, milyen szörnyű a világ, hanem mert nem tudom, hogy valóban szörnyű-e vagy csak egy ostoba, megvezetett tömegsuttyó vagyok. olvasok egy kis magyar nemzetet. egész jó kis újságírók cikkeznek arról, mennyire elbaszott egy brigád vezeti az országot, majd bayer zsolttól más helyen azt hallom, mennyire elbaszott kretének lázadoznak a belevaló országvezetés ellen. nem tudom, kinek higyjek. egyes barátaimtól azt hallom, az országrontás, az összeesküvések úgy rágják az életünket, mint a féreg, hogy egyesek (tudjuk vagy nem pontosan tudjuk kik, de magasan vannak, elérhetetlenek), nagyon nagy hatalmat birtokolnak, mások pedig csodálatos tudományos fantasztikus csodák birtokában vannak már, de ezek a hősök elnyomottak vagy már halottak, találmányuk a pincében, a világ meg még mindig a szénhidrogének ragacsos ölelésében fulladozik. más barátaim énközpontúvá alakítják a világot, magukat, szűk csakádjukat, és a céljaikat a centrumba helyezve, és csakis arra koncentrálva. "ez egy ilyen világ, az marad talpon, aki ügyes, aki kihasználja a lehetőségeket" akiknek nincsen más alternatíva, mint a siker. és persze sorolhatom, olyan sokfélék vagyunk (MÉG), de azt veszem észre, hogy egyre jobban csonkulnak meg olyan alapvető értékek, amiket nem a szüleinktől vagy nagyszüleinktől tanultunk, hanem majomemberből öntudatraébredésünkkor kaptunk. és ez nem a halálfélelem, mert az csak egyre erősödik, hanem az összetartozás, a szolidaritás, a másikért hozott önfeláldozás, gondoskodás, mindent összegezve az, hogy összetartozunk, hogy amikor a másiknak fáj, akkor nekem is fáj. szóval olvasom a híreket, véleményeket, hallgatom az embereket, mindenki valahova besorolja magát, és senki sem szemlél objektívan. és az egész hömpölygő információs masszából nem derül ki semmi. miniszter elvtárs, polgármester őméltósága, más helyen tetvedék szar tolvaj geci egyik nap főhírként szerepel: működési engedélyt felsőkategóriás személygépkocsi áráért ad a kerületében. másik hír: százmilliókat költött uniós pályázatból egy kormányközeli pszichopata három fröccsöntött szemeteskukára meg két padra egy borsodmegyei cigánytelepen felzárkóztatás címen. és akkor még ott vannak azok a hírek, miszerint milliárdok mennek el adóforintokból olyan kérdőívekre, hogy melyiket választja?: a., megbasszák nigger kannibálok a gyerekét a maga szeme láttára, majd megnyúzzák, megbasszák, felzabálják tetszőleges sorrendben magát is. b., ne basszák meg nigger kannibálok a magyarokat. azt gondolom, hogy nem igazak ezek a hírek. azt gondolom, hogy nem megy el egyetlen forint sem haszontalan dologra, egyetlen képviselő sem tisztességtelen, és igenis annyira nehéz kormányozni egy ilyen balkáni államot, amennyire ezt tapasztaljuk. ugyanis, ha ezek a fennt említett hírek igazak lennének, akkor az a hàrommillió házmester, akik vakon támogatják a mindenkori vezetést, azok már régen lámpavasra húzták volna fel az ilyen gazembereket, ahogyan ezt rendszeresen megígérik. rendszeresen figyelmeztettek kiskoromban is, hogy nincs rendetlenkedés, kéretik tisztességesen viselkedni, becsületesen élni. ilyen erkölcsös társadalomban nem történhet meg olyasmi, amivel rémisztgetnek egyesek. egy olyan közösségben, ahol mindig elegen vannak azok, akik tökéletesen tudják, hogyan kellene, hogyan kellett volna, hogyan nem illik, ott nem lehet tisztességtelenségnek gyanúja sem. és nyílván átlátszó amit mondok, de ebben azért lehetnénk idealisták, hiszen ezt tanítjuk a gyerekeinknek, meg egyelőre még elég sok helyen elvárt a tisztesség, legalábbis ez még érték a klasszikus helyeken, mint például a parlament. szerintem ne várjunk addig, míg mindennek a helyébe lép a talpraesettség, az ügyeskedés meg az erősebb kutya baszik elve, mert lehetünk akármilyen jók a konditeremben, vagy lehetünk nagyon jók a multilevel marketingben, összehazudhatunk magunknak irigylendő vagyont, lehet hogy a gyermekünk majd dagi lesz vagy szemüveges vagy szorongó az iskolában, ott pedig majd megjárja, mert a motivációs meg életvezetési trénerek nem adnak tanácsot szolidaritásra, mondogathatjuk majd a gyerekünknek, mikor beverik az orrát a többiek, hogy ez az ő harcuk, engedd el kisfiam, nézz előre, a célod kövesd, mert ezzel nem segítünk vagy mégrosszabb, frusztrált pszichopatákat nevelünk, akikből majd az új propagandaminiszterek lesznek, meg az új tanácsadók, meg az új oligarchák. meg fogunk halni mindannyian egyszer, és akkor kihullik a világ irányítása a kezünkből. nem nekünk kell irányítani, az egész részévé kell válnunk. a helyére kell tenni mindent, mert ez az egész káosznak tűnő katyvasz működött és sikeres volt az előtt is, hogy azt gondoltuk, miénk a világ. és működni fog, virágozni fog azután is, hogy a csontjaink porrá hullnak és belepik a szabó péteres idézetes bögrénket. ne legyintsünk már arra, hogy az élet vagy szar vagy mi diktálunk. nem csak a fasz két végén van létezés. szeretném tudni végre, hogy ki hazudik, mert csak önigazolásokat látok, csak ellenségeskedést látok, és nekem túl kicsi az önbecsülésem, hogy eldöntsem, mi az objektív valóság. nem akarom állandóan azt érezni, hogy kevés vagyok, hogy szar vagyok, mert nem taposok át mindenen, hogy meglegyen az álomautóm, nem akarom szarnak érezni magam, hogy elégedett vagyok az életemmel úgy ahogy van, nem akarom szarnak érezni magam azért, mert őszinte emberi kapcsolatokra vágyom, nem olyanokra, amelyek segítenek előre jutni a célom felé, nem olyanokra, amelyekben azt érezhetem, király vagyok, olyanokra, ahol törődést kapok, figyelmet kapok, elfogadást kapok, szeretetet kapok, nem számonkérően, nem feltételekhez kötve. ilyenek voltak a régi gyerekkori barátságok. és ezeket is érzem sokszor átalakulni. pedig ezek lennének a mintái egy halálig szóló párkapcsolatnak is, ahol kitartok a másik mellett, ahol nem azt nézem, ő mit ad, csak azt, hogy én mit tehetek még bele az egészbe. nem az a megoldás, hogy azt dolgozzam, amit a leginkább szeretek, nem az, hogy független legyek mindenkitől, nem az, hogy felkészüljek mindenre, hanem hogy sehol se kelljen félnem a másiktól, hogy tudjam, én végzem a dolgom, ő is végzi, és így együtt összerakjuk az egészet. ahogyan a kislábujjam kislábujjkodik, a szemem néz, a fülem meg hall meg hőszabályoz. egyik sem igyekszik mást csinálni, mert akkor azt ráknak hívjuk, mindegyik testrészem teszi a dolgát, és így együtt vagyok én. és ez az Isten! mindannyian együtt, egymást szeretve, a dolgunkat végezve adjuk ki az öreg kaporszakállút, nincs ebben semmi bonyolult.

Megosztás a facebookon

megint szabadságon voltam. kivételezettnek érzem magam mindig, mert azt érzem, egy komplett évet leélek ilyenkor. egy komplett szezont, egy kicsi életet. ilyet élhetnek át az időutazós meg transdimenziós scifikben a hősök. az utóbbi időben úgy köszönt be a hálidéj, mint valami sportszám, sípszóra, majd szépen lassan múlik el, és csöppenek bele újra a másik valóságba. mint egy élet. hirtelen születés, előtte fájdalmas vajúdás az utolsó napok szügségtelen dolgozása, hisz fél lábbal a szabadidőm szülőcsatornájában vagyok már, majd a születés, és egy új élet. de ismerős élet ez. visszajárok újra és újra, terjedelme kicsiny, tartalma azonban mély, átjárja az egész testem, lelkem, anélkül, hogy felborítana vagy adrenalinnal pumpálna fel. igazi zen élmény, nem érzem sem azt, hogy mennyivel sokkal csodálatosabb lenne a mindennapokhoz képest, persze nyílván jobb, mert más, mert ritkább, de nem érzem utána sem, hogy jaaaaj de szar visszatérni a mókuskerékbe. nyugalmat érzek, elégedettséget, valamiféle feltöltöttséget. utazás ez, nincs rá jobb szó. egy másik világban töltöm, egy párhuzamos dimenzióban. sokáig nem volt ez így, talán meg kellett tanulnom, de valóban kikapcsolódás. és mindig tanulságos. legutóbb a misén elhangzott egy példabeszéd arról az emberről, aki mások által irigyelten elégedett életet él. olyasmit válaszolt az őt kérdezőknek, hogy ő amikor ül, akkor ül, amikor megy, akkor megy, nem szalad, nem néz előre, bízik Istenben, aki hogyha azt mondja neki, járjon a víz tetején, akkor úgy tesz, nem fél, mert teljes hittel, teljes mélységgel éli meg az életet. a mostot. olyan sokszor mérgezi meg a napjaimat a jövőbe tekinteni akarásom, hogy uralni akarom azt a káoszt, ami a világ, hogy biztosan akarom tudni, nem ér meglepetés, hogy felkészültem mindenre. ezért nem tudtam élvezni a szabadságomat, a hétvégéket, és ez bassza el sokszor a mindennapjaimat is, hogy nem hiszem, hogy elengedhetem a gyeplőt, ha lankad a figyelmem, orra bukok, pedig valóban minden megy nélkülem is, semmi más dolgom nincs, mint megélnem a jelent, nem rohanni előre, nem felkészülni, mert nem lehet mindent tudni, nem uralhatom a világot, viszont élvezhetem a szünidőmet, feltöltődhetek, és lehetek része a mindennapokban ennek az Egésznek, ami körülvesz, átjár, és ha meghalok, akkor sosem fogok elmúlni, mert ha eggyéválok azzal, amiből összeállok, szén meg nitrogén meg vas meg kálcium meg minden szar, akkor örökkévaló vagyok, hiszen ki sem kell nyitnom a bibliát ahhoz, hogy tudjam, az energia nem vész el csak átalakul. ez a tudat hoz nyugalmat, ettől tudom élvezni az életet, emiatt lehetek elégedett, mert ha a minden része vagyok, akkor nem maradhatok le semmiről, nem hiányozhat semmi.

Megosztás a facebookon

belekezdhetnék az egyes esetek elmesélésébe, velem és másokkal megtörtént gyalázatos történetek elemzésébe, kiemelhetnék egyedi dolgokat, és ezek után megtehetném azt, hogy nem általánosítok, de akkor gyakorlatilag egyetértenék azzal a szélhámos garázdálkodással, ami az élet minden területén folyik, és amiből nagyon elegem van. azt veszem ugyanis észre, hogy a professzionalitás, a vevőorientáltság, az előzékenység, segítőkészség, udvariasság, és minden, amit egész életemben, mint alapvető elvárásokat hallgattam, idejét múlt, megmosolyogtató gondolatok. ezt magyarázták a szerencsétlen szüleim, a gyökér tanáraim, meg egy két munkahelyi őskövület végtelenbe révedve, ködös tekintettel nosztalgiázva. ma mindezek helyébe a sikerhajszolás lépett, az erő, a másik ledominálása, fornitudine vincit! jogos reklamáció esetén is le vagyok baszva, mert mit foglalkozzon bárki is a 300 frankos nyavalyáimmal, mikor többezres üzletek repkednek a levegőben. mi a kurva anyámért nem vagyok hajlandó meghallgatni egy biztosítási ügynök, bocsánat szakember ajánlatait, mit képzelek, hogy eléget mondok ott, ahol mások kezdenek. alázattal a munka, a feladatok felé semmiben sem másabb, mint alázat a család a környezet felé. vajon a kíméletlen nyomulás az üzleti életben összeegyeztethető a bioélelmiszerrel meg a buddhaszobrocskás szökőkúttal az irodában vagy a környezettudatos(nak bemutatott) termeléssel? valahányszor azt javasoltam egy cégnél, hogy spóroljunk a papírral, szánjunk több energiát a hulladék kezelésére, mindig elutasítottak azzal az egyszerű indokkal, hogy hozni kell a számokat, szemétválogatásból nem leszünk gazdagok, illetve a papírszegény adminisztrációra való odafigyeléssel csak az idő megy el, és az idő pénz, mint ezt tudjuk. és mire kell ez a rengeteg pénz? természetesen a jövőnkre, természetesen a gyermekeink szebb életét megteremtendő, a baj csupán csak az, hogy már az én gyerekem is egy undorítóbb, veszélyesebb világban kell felnőjön. azt veszem észre, hogy minden harmadik gyerek pszichikai gondokkal küzd, míg nálunk egy gyerek volt kicsit deviánsabb, hiperaktívabb a többieknél, most ezek vannak fölényben, és már hat évesen terrorizálják a többit. most, mikor írom ezt a sok marhaságot, épp a dhl-es sofőröket figyelem, ahogyan átpakolják egyik autóból a másikba a csomagokat, és össze vissza dobálják azokat, kapkodnak, rohannak, és majd az úton is vezetnek, mint az őrült, mert sietni kell, hajtani kell a pénzt. ez az alapvető bajom nekem az élettel, ezért nem tudok beilleszkedni. nem tudok rohanni. nem tudok hajtani, és valószínüleg azért, mert nem tudom miért kéne. a hétköznapokban élem meg a az életem legszebb pillanatait. tegnap például pont megéltem az egyik legcsodálatosabbat, és hogyha a napi munka után még nekifeküdnék állandóan valami mellékesnek, valami biznissznek, hogy legyen mégtöbb pénz meg mégtöbb siker meg még több anyagi elismerés, akkor kihagytam volna, és senki sem gondolhatja komolyan, hogy a ma kihagyott szép pillanat bepótolható. hány olyan embert ismerek, akik dolgoznak, mint az állat, beáldoznak mindent azért, hogy 5-10 évvel korábban nyugdíjba mehessenek, és akkor majd megvalósíthassák minden vágyukat: sportautót vezethessenek, utazhassanak, lábat lógathassanak és még nem is tudom milyen végig nem gondolt baromságot. mert lehet, hogy a kurvákat akartam hajtani 25 évesen egy corvettel, de valóban ezt akarom majd 60 évesen? valóban nem akarom azt a 30 együtt töltött évet a kedvesemmel, ami minden egyes momentumával újabb és újabb réteggel mélyíti el az életet, és ami az utolsó pillanatban majd nyugodtan segít át a halálba. nem állítom, hogy mindenképpen szüksége van az embernek valakire maga mellé egész életére, de azt nagyon is állítom, hogy a fél életen át tartó sikerhajszolás pontosan egy fél élettel rövidít meg, és a hátralevőre pedig megnyomorít. és visszatérve az első gondolatra, nem kell nekem a körítés a profi szolgáltatásról, nem kell a púder a szarra, pontosan látható az, hogy a csodálatos élményt kínáló utazási irodák egy pillanat alatt hagynak bárkit a szarban, és a megváltóként eladott, és sajnos annak megvásárolt politikusok erkölcsi szintje és sokszor módszerei is a 800 forintért öregembert brutálisan agyonverő kannibál cigányéval pontosan megegyező. de még mindig élményspecialisták akarunk lenni, még mindig mercedessel meg lamborghinivel adják el az üzletkötői állásokat, még mindig legtöbben turisztikai szakemberek akarunk lenni, és még mindig a "lényeg, hogy nekem jó legyen" vezérelvét követjük és egyre inkább csak a külső számít. lassan valóra válnak azok a scifi regények, ahol a saját szarában ázó gusztustalan, nyáladzó felhasználó a virtuális térben épp leonardo di caprioként szedi fel az orosz balett gyönyörű ribancait egy kis seggről kokainozásra. de ha szembesítem ezzel a képmutatással mondjuk az épp a cégünk profizmusáról motivációs előadást tartó főnökömet, akkor lesajnált szarként gondolkodhatok el arról, hogy szeretném-e a csapattal tovább tolni a vállalat szekerét.

Megosztás a facebookon