korunk motivációs, meg önismereti kurzusai, meg sikertréningjei gyakorlatilag nem mások, mint az édenkertben lucifer által előadott “hogyan legyek én az Isten” című tanfolyamának lebutított, felhigított, teljesen értéktelen esti tagozatos gyorstalpalói.

tudjuk, mekkora kudarc volt az első emberpár vizsgája, öröklakásukat ezután bérelniük kellett, egyik gyermekük meghalt, másikuk gyilkos lett, és az emberiség pedig a világ uralkodója lett, aminek népei azonban nem fogadják el, csupán megvetik és félik.

mostoha állapot ez, és szenvedünk miatta évezredek óta, gyógyírként pedig tanítók százai kínálják tanaikat, és a kultúra is segítségünkre szolgált mindig, hogy a mondhatatlan űrben megtartsuk magunkat.

voltak, akik tanultak elődeik példájából, akik levonták a következtetéseket, akik meghallgatták a bennük lévő darabka közöst vagy csak ellógták a fényhozó óráit, így nem az Istenen kívül kezdték keresni magukat, hanem benne, vele összetartozóként. filozófusok, próféták, tanítók, művészek, gyerekek, nagymamák, nagypapák, egyszerű földművesek alakjában mutatták meg, hogyan “éljük túl” az életet.

és mindig voltak szélhámosok, tudományos vagy irodalmi, művészeti szédelgők, akik elismerést, önigazolást szomjazva kiszolgálták az emberek ösztönvilágát vagy csak simán meg akarták dugni az adott korszak kékharisnyáit. mindannyian ismerjük “költőcske” mihály református lelkész irodalmi sikereit, krúdy gyula álmoskönyvének mai napig tartó kultuszát, andy warhol pályafutását, és a közösségi média születésével párhuzamosan majd aztán egyre inkább hatványozottan felívelő neoprotestáns, meg neobuddhista meg neokabbalista, ezobioöko-multilevelmarketing-önismereti, sikerspirituális térítőmissziót.

eleinte még az irodalom, a történelem szolgáltatta az ugródeszkát, coelho, voltaire, davinci meg mittudomén kiknek a valós vagy kitalált idézetei nyugtatgatták meg az önbizalmukban sértett vagy magukat mindenáron igazolni akaró, meg a lusta, meg a csajozni nem tudó, meg a rendes pasit nem találó, meg a munkájukkal elégedetlen, meg a pornós múlttal kiegyezni nem tudó, meg a rossz házasságban lévő, meg az elhagyott, meg a csúnya, meg az exdrogos stb. lelkeket.

mindannyiunknak adhat egy gondolat inspirációt, akár katarzist is, ez egy jól működő tanítási módszer, de ma már schwarzeneggertől idézünk, meg stewe jobstól, meg oravecz nórától, meg szabó pétertől. és miket? hogy hogyan lettek híresek, hogy lettek senkiből filmsztárok, meg gazdag emberek. már nincs semmilyen tartalom vagy érték mögötte, csupán egyéni érdekérvényesítés a szükségszerűség hamis és romboló ideológiájával megtámasztva. és csodálatosnak tartom, hogy valaki egy liftesfiú volt és nem adta fel, és a világ egyik leggazdagabb embere lett, de számomra semmit nem tesz hozzá a világhoz, és semmit nem értek meg jobban, nem leszek kevésbbé szorongó, és különben is, előbb várjuk csak meg, hogy valakinek megmutatta-e a faszát az illető 30 évvel ezelőtt, mert azt is látjuk, hogy imádott idoljaink egy pillanat alatt válnak páriává, ami számomra szintén csak azt a tényt erősíti, hogy üresen csengő közhelyek mind ezek az “új tanok”.

engem egyáltalán nem az zavar, hogy megpróbálnak elhanyagolt feleségek kitörni a monoton mindennapokból, hogy sokszor megszégyenített gyerekek felnőtté válva a bosszú helyett lelkileg próbálják túltenni magukat a megalázottságon, hogy egykori szexmunkások, kábítószeresek bizonyságot akarnak találni arra, hogy ők is teljes értékű emberek, hogy vállalkozásuk felfuttatásához erőt merít vagy példát vesz valaki másokról, akik ötletesen és ügyesen felépítették cégüket, és lettek sikeres mittudoménmik.

a problémám azzal van, hogy magányos vagyok abban a világban, ahol a barátomat átölelem szeretettel, és tiszteletemről, elismerésemről biztosítom, és nem ér neki semmit, mert én nem váltottam zsetont a siker játékában, hogy két ember kapcsolatában azt hallom, hogy szeretetből nem veszünk kenyeret, hogy a főnököm a csapatmunkáról, tiszteletről, elfogadásról tartott előadása után megkérdezi, hogy biztosan el akarok-e menni a nagyanyám temetésére, fontos volt-e nekem annyira, hogy egy napot hiányozzak a munkából, hogy a legtöbb társaságban azt hallom, hogy fogadjam el magamat, hogy szeressem magamat, hogy a céljaim útjába ne engedjek senkit és semmit, hogy kerüljem el a negatívokat, hogy ne elégedjek meg a középszerűséggel, hogy ne legyen "B" tervem, és már senki sem kérdezi meg őszintén, hogy hogy érzem magam, és senki nem hiszi el, hogy valamit máshogyan látok, és hogy már nem vagyunk egyenlőek mi emberek, mindig ÉN vagyok előbbrevaló, csak úgy már nem állunk le beszélgetni, nem kérdezzük meg a másikat, mit gondol, mert akkor elkezdi a szarjait, és arra nincs idő, elszalad az élet, és hogy visszatérjek az első mondatomhoz, ezt az egyet tanultuk meg lucifertől

“a világ közepe ÉN vagyok, és ahogyan én látom, ahhoz képest van minden”.

nem gondolom, hogy bárki rosszindulatból kerülne el engem a fenyőiváni tanokra hallgatva, mert negatívnak tart. nem hiszem, hogy bárki, aki multimarketinges-kozmetikai piaci harcában a heti szemináriumon haraggal vagy gonoszsággal teli szívvel venne részt. nem hiszem, hogy a sokmillió, sztárok általi csodálatos felemelkedés történetére, és világot szebbé tevésre intő videójára kattintó ujj gazdája ne akarna egy szebb világot, és nem hiszem, hogy a rengeteg szutykos szar önszopásra nevelő sikerkönyvet pszichopaták olvasnák. de az eredmény egyértelmű. fellazult emberi kapcsolatok, lefojtott érzelmek, elhazudott komplexusok, és törtető nyomulás.

nem tudom, hogy jól látom-e, de biztosan érzem, és nem száll vitába velem senki, csak azt hallom, hogy “mindenkinek másként vezet az út a céljához” vagy hogy “még nem vagyok azon a szinten, hogy megértsem vagy nem vagyok elég nyitott” vagy csak simán ignorál, és elkerül.

nem akarom senkinek sem prezentálni a boldogságomat, nem érzek kirobbanó örömöt a mindennapokban amiatt, hogy élek, és nem akarok versenybeszállni senkivel a jóllétben, de igenis bántó, ahogy lefitymálnak a maradi gondolataimért, bántó, hogy ignorálnak, bántó, hogy mindenhonnan ez a szar folyik.

a “hogyan legyünk mi az Isten” című tanítás egy hatalmas lehetőséget adott, hogy meglépjük önmagunkat, hogy kilépjünk az evolúció kegyetlen világából, mégis azt érzem, azok a harcok, amik egy télen zajlanak az erdőben a túlélésért vagy a tengerparton a teknősök kikelésénél, azok ugyanúgy megtörténnek a háborúkban, vízhiányban, éhinségben, munkahelykeresésnél, sorbanállásnál vagy a fészbúkon.

szeretnék együtt valami közös dologért élni, ami több nálam, érezni, hogy szükség van rám, meghalni végül elégedetten, és nem akarok csoportba gyülve egyéni célokért egymást simogatni, meg oda-vissza megerősítgetni, hogy végül frusztrált, magányos, dühös emberektől körülvéve dédelgessek valami rózsaszín álmot, ami ha teljesül is értéktelen, mert nincs kivel megosszam, csak azok vannak, akiktől meg kell védjem.

Megosztás a facebookon