ma reggel korán indultam munkába. szeretem a reggeleket, legyen az bármilyen évszak, mert ilyenkor hallom a bolygót. ezért szeretem például józanul, ébren tölteni a január elsejét is.

mára megnyitották a reussbrückét, először hajtottam át rajta, és először nézhettem le újra a folyóra, ami még épp az utolsó foszlányait úsztatta le az éjjeli színekből. úgy képzelem a városi élővilágot, mint egy másik dimenziót, ami áttör a világunkba, kiéli magát, elvégzi a dolgát. kinyitnak a békahangversenytermek, ahol az éjjeli rovarok táncolnak, majd valaminek a gyomrában végzik, a vízben a holdfényben orgiára gyűlnek a halak, egyes virágok csak ilyenkor nyílnak meg szerelemre csábítva kizárólagos bogárszeretőiket, és úgy egészében valami ősi kavarodás, örvénylés folyik, mint egy bosch festmény csak emberek nélkül. halál, születés, evés, megevődés, sokaknak egy egész élet lezajlik ilyenkor elejétől a végéig, semmi jó vagy rossz nem történik, az őskáosz él az isteni rendezettségben.

vágyom ebbe a világba, vágyom, hogy a természet része legyek, de igazából ámítás, hogy oda tartozom. nem bírnám ki sem a lelki sokkot, sem pedig a fizikai kitettséget. mert a természetben élni nem azt jelenti, hogy fújogatom a parazsat, lángrakap a száraz levél, a földön könyöklök és a frissen grillezett kukoricámat majszolgatom koszosan mezítláb, hanem hogy bármi megehet, bármi kiszívhatja a vérem, bármi megfertőzhet, és leginkább, hogy semmi nem fogja megveregetni a vállam, megdícsérni a sikerekért, hozzámszólni, meghallgatni, segíteni, odaadni a dzsekijét, nem szúrni, nyitvatartani, vizet adni, ha szomjas vagyok, szórakoztatni, ha unatkozom. de igazából a lelkem miatt nem bírnám el. az öntudat, a haláltudat az, ami elviselhetetlen nyomorrá változtatná az édenkertet.

ma reggel elütöttem egy kisegeret. kicsi teste ugrálva szaladt át az úton, én 100 km/h-val épphogy észrevettem. megállapítottam, mennyire édes, és mennyire lennék én is egér, szaladni a gabonamezőn, egérkedni de jó is lehet, nem pedig munkába menni, számlákat fizetni, kellemetlen társaságokban képmutatásnak sikertelenül megfelelni. biztos megy épp a kis egérbarátaihoz mesélni, amit a sün mondott neki az imént arról a macskáról, aki az istállónál lakik. mert így képzeljük az állatok életét, hogy fú én tigris lennék, oszt mennék gizdán vagy madár lennék, az de király, csak szállnék a fellegekben, és tojnék a világra. a kutyáink a barátaink. gyerekeink helyébe lépnek, és valóban igen jó kis életközösségek alakulnak ki. kutyások, macskások, lovasok stb.

ekkor érzem hirtelen azt az apró zökkenést, nem is zökkenés, úthiba vagy valami törmelék az úton. az egérke volt. apró testét zúztam össze, lapítottam ki, kentem bele az autógumi barázdáiba. mint mikor egy nagyobb pattanást kinyom az ember, érzi ahogy ropogva bújik elő a felszakadt póruson keresztül a genny, a vér. ezt éreztem autóm testén, ahogy az apró koponyát porrá zúzza a vulkanizált monstrum, miközben puha szőrős kis egérbőre kipukkad és kilövelli a másodperc töredéke alatt máját, tüdejét, beleit, a kicsi egérszarokat, és egyben egéréletét az egérmennyországba.

rettenetes élmény ez nekem. sokszor már rovaroknál is rámtör az érzés, hogy ez most egy élet volt. rövid, veszélyes, ez a légy még nem is volt külföldön, tehát béna élet volt, de élet. teljes, és értelmes. az egész része. molekulái majd újra kapcsolódnak a többi légyhullamolekulákhoz, és lesz belőle majd mittudomén kökörcsinmolekula. de azért még szét tudom szakítani egy rovar, főleg légy vagy szúnyog testét minden további nélkül, az egérélet azonban már gyakorlatilag megríkat. érzem a fájdalmát, érzem az elmúlását, és ott érzem magam a kerék alatt. átfut az agyamon, ahogy kiloccsan az agyam, ahogy kidülledve robban szét a szemem, ahogyan a bordáim szilánkokra roppannak és szétszaggatják a tüdőmet, ezzel együtt látom magam előtt, és átérzem szeretteim kétségbeesését, a sokkot nyomorult halálom miatt. érzem az elmúlást az egér halálával együtt. mintha a világ nagyon nagyon sok apró darabból állna össze, és ilyenkor egy kicsike darab eltűnik, és minden egyes halállal a világ is egyre lyukacsosab, foghíjasabb lesz.

öltem baromfit. elvágtam a torkukat, és miközben kivéreztek, a vergődésüket lefogtam. kezeim között haltak meg. hörögve bugyogott a vér a nyakukból lefröcskölve a lábam. ezt a gyilkosságot, ezt a halált is nehezemre esett felfognom, de valahogy a házi csirke már egy olyan lény, ami az ember közelébe tartozik, és az ember neveli fel, eteti, szaporítja, majd megeszi, de az utódait tovább neveli, igaz, hogy azokat is levágásra szánja, de attól még mégis egy háztáji állat élete ab ovo, hogy a gazda eteti, jól tartja, szaporítja majd az cserébe a ragadozóktól és egyéb természeti kihívásoktól való védelemért a testét tányérunkra adja.

de megvan ez fordítva is, ahogyan például a gabona tartja szolgálatában az embert. az ember kiírtja a másik embert is a gabonáért, elsivatagosította érte egyiptomot, a búzának már nem kell foglalkoznia a széllel, gyomnövényekkel, utódlása biztosított a tőle függő kétlábú emlős által.

szóval a halál a világ része. szükséges, és logikus következménye az életnek, halál nélkül nem lenne semmi. és a kisegér miatt sem zokogott a családja, biztos feltűnt, hogy nem ment haza, de ez már csak így megy az egereknél, megette a héja. csak én tudom, hogy milyen brutális és értelmetlen gyilkosság áldozata lett. az élettelen aszfalton lesz belőle élettelen folt. gyilkosa nem lakik jól belőle, annak életterét életét nem fenyegette, ez a halál értelmetlen volt,és nem tudom elfelejteni.

és nem értem halálát a száz méternyire elgázolt borznak sem, majd az utána néhány kilométerenkénti sünökből készült kicsi lábtörlőknek sem. és Így félek a haláltól. Így, hogy értelmetlen. hogy agyonvernek nyomorultul az utcán. hogy elkapja a fejemet egy gép és szétroncsolja. azt érzem, hogy az ember okozta halál kiüresedett. sorozatgyártott lett, értéktelen lett, lecserélhető lett, bármikor megismételhető lett, mert már nem következik belőle semmi, nem éltet semmit. ha egy vírus miatt kihányom a belső szerveimet, ha széttép valami vadállat, ha lezuhanok a mélybe, az a halál a világ része. de amikor keresztül megy a gumikerék egy élőlényen, amikor lefejeznek egy embert egy konyhakéssel, amikor rázuhan valakire egy rosszul rögzített daru, de amikor az egyik ember lelkileg kikészíti a másikat, aki abba belepusztul az is valami olyan halál, ami nem lehet az élet része.

erről nem Isten dönt. ezek a halálok a túlvilág szeméthalmait növelik, és ahogyan a földet megtöltöttük értelmetlen szeméttel, ahogyan lassan a bolygó körüli világűr is megtelik ezzel, úgy sikerült az anyagon túli teret is egyre sivárabbá tenni, egyre inkább értelmetlen halálszeméttel megtölteni. és ez a szemétdomb a miénk embereké. tehát van egy halál, ami a kisegéré. meghalt, nem tudott róla, hogy megfog, az örökkévalóságban élt, még ott van az édenkertben, az egész része, lesz belőle élet. de ott van benne az én részem, hogy áthajtottam rajta. és talán áthajtok naponta valamin, amit észre sem veszek, tömegével ölök úgy, hogy nem táplálja az életem. csak ölök. és mintha a halál meghasadt volna, és mostantól lenne egy része, ami szemét. mellékterméket csináltunk a halálnak. eddig volt a pusztulás, amiből lett az élet. az energia ami nem elvész, hanem átalakul, de mostmár az átalakulás mellett keletkezik kátrány is vagy mittudomén mihez hasonlíthatnám azt, aminek semmi haszna, semmi értelme nincsen, csak megmarad szemétnek, és egyre gyűlik halottaink mennyországbéli ablakai alatt. mint amikor majd a szent péter csinál egy sort a vip halottaknak, ami gyorsabban halad.

Megosztás a facebookon