belekezdhetnék az egyes esetek elmesélésébe, velem és másokkal megtörtént gyalázatos történetek elemzésébe, kiemelhetnék egyedi dolgokat, és ezek után megtehetném azt, hogy nem általánosítok, de akkor gyakorlatilag egyetértenék azzal a szélhámos garázdálkodással, ami az élet minden területén folyik, és amiből nagyon elegem van. azt veszem ugyanis észre, hogy a professzionalitás, a vevőorientáltság, az előzékenység, segítőkészség, udvariasság, és minden, amit egész életemben, mint alapvető elvárásokat hallgattam, idejét múlt, megmosolyogtató gondolatok. ezt magyarázták a szerencsétlen szüleim, a gyökér tanáraim, meg egy két munkahelyi őskövület végtelenbe révedve, ködös tekintettel nosztalgiázva. ma mindezek helyébe a sikerhajszolás lépett, az erő, a másik ledominálása, fornitudine vincit! jogos reklamáció esetén is le vagyok baszva, mert mit foglalkozzon bárki is a 300 frankos nyavalyáimmal, mikor többezres üzletek repkednek a levegőben. mi a kurva anyámért nem vagyok hajlandó meghallgatni egy biztosítási ügynök, bocsánat szakember ajánlatait, mit képzelek, hogy eléget mondok ott, ahol mások kezdenek. alázattal a munka, a feladatok felé semmiben sem másabb, mint alázat a család a környezet felé. vajon a kíméletlen nyomulás az üzleti életben összeegyeztethető a bioélelmiszerrel meg a buddhaszobrocskás szökőkúttal az irodában vagy a környezettudatos(nak bemutatott) termeléssel? valahányszor azt javasoltam egy cégnél, hogy spóroljunk a papírral, szánjunk több energiát a hulladék kezelésére, mindig elutasítottak azzal az egyszerű indokkal, hogy hozni kell a számokat, szemétválogatásból nem leszünk gazdagok, illetve a papírszegény adminisztrációra való odafigyeléssel csak az idő megy el, és az idő pénz, mint ezt tudjuk. és mire kell ez a rengeteg pénz? természetesen a jövőnkre, természetesen a gyermekeink szebb életét megteremtendő, a baj csupán csak az, hogy már az én gyerekem is egy undorítóbb, veszélyesebb világban kell felnőjön. azt veszem észre, hogy minden harmadik gyerek pszichikai gondokkal küzd, míg nálunk egy gyerek volt kicsit deviánsabb, hiperaktívabb a többieknél, most ezek vannak fölényben, és már hat évesen terrorizálják a többit. most, mikor írom ezt a sok marhaságot, épp a dhl-es sofőröket figyelem, ahogyan átpakolják egyik autóból a másikba a csomagokat, és össze vissza dobálják azokat, kapkodnak, rohannak, és majd az úton is vezetnek, mint az őrült, mert sietni kell, hajtani kell a pénzt. ez az alapvető bajom nekem az élettel, ezért nem tudok beilleszkedni. nem tudok rohanni. nem tudok hajtani, és valószínüleg azért, mert nem tudom miért kéne. a hétköznapokban élem meg a az életem legszebb pillanatait. tegnap például pont megéltem az egyik legcsodálatosabbat, és hogyha a napi munka után még nekifeküdnék állandóan valami mellékesnek, valami biznissznek, hogy legyen mégtöbb pénz meg mégtöbb siker meg még több anyagi elismerés, akkor kihagytam volna, és senki sem gondolhatja komolyan, hogy a ma kihagyott szép pillanat bepótolható. hány olyan embert ismerek, akik dolgoznak, mint az állat, beáldoznak mindent azért, hogy 5-10 évvel korábban nyugdíjba mehessenek, és akkor majd megvalósíthassák minden vágyukat: sportautót vezethessenek, utazhassanak, lábat lógathassanak és még nem is tudom milyen végig nem gondolt baromságot. mert lehet, hogy a kurvákat akartam hajtani 25 évesen egy corvettel, de valóban ezt akarom majd 60 évesen? valóban nem akarom azt a 30 együtt töltött évet a kedvesemmel, ami minden egyes momentumával újabb és újabb réteggel mélyíti el az életet, és ami az utolsó pillanatban majd nyugodtan segít át a halálba. nem állítom, hogy mindenképpen szüksége van az embernek valakire maga mellé egész életére, de azt nagyon is állítom, hogy a fél életen át tartó sikerhajszolás pontosan egy fél élettel rövidít meg, és a hátralevőre pedig megnyomorít. és visszatérve az első gondolatra, nem kell nekem a körítés a profi szolgáltatásról, nem kell a púder a szarra, pontosan látható az, hogy a csodálatos élményt kínáló utazási irodák egy pillanat alatt hagynak bárkit a szarban, és a megváltóként eladott, és sajnos annak megvásárolt politikusok erkölcsi szintje és sokszor módszerei is a 800 forintért öregembert brutálisan agyonverő kannibál cigányéval pontosan megegyező. de még mindig élményspecialisták akarunk lenni, még mindig mercedessel meg lamborghinivel adják el az üzletkötői állásokat, még mindig legtöbben turisztikai szakemberek akarunk lenni, és még mindig a "lényeg, hogy nekem jó legyen" vezérelvét követjük és egyre inkább csak a külső számít. lassan valóra válnak azok a scifi regények, ahol a saját szarában ázó gusztustalan, nyáladzó felhasználó a virtuális térben épp leonardo di caprioként szedi fel az orosz balett gyönyörű ribancait egy kis seggről kokainozásra. de ha szembesítem ezzel a képmutatással mondjuk az épp a cégünk profizmusáról motivációs előadást tartó főnökömet, akkor lesajnált szarként gondolkodhatok el arról, hogy szeretném-e a csapattal tovább tolni a vállalat szekerét.

Megosztás a facebookon