mióta nincs fészbúkom, nem jutnak hozzám el a hírek, így magamnak kell utánuk menjek, ha szeretnék egy kitekintést a világra. olvasgatok internetes újságokat, nézegetek tv-adásokat a youtubeon, és olykor zavarodott vagyok, olykor dühös, de legtöbbször szomorú és kétségbeesett. nem igazán azért, mert azt látom, milyen szörnyű a világ, hanem mert nem tudom, hogy valóban szörnyű-e vagy csak egy ostoba, megvezetett tömegsuttyó vagyok. olvasok egy kis magyar nemzetet. egész jó kis újságírók cikkeznek arról, mennyire elbaszott egy brigád vezeti az országot, majd bayer zsolttól más helyen azt hallom, mennyire elbaszott kretének lázadoznak a belevaló országvezetés ellen. nem tudom, kinek higyjek. egyes barátaimtól azt hallom, az országrontás, az összeesküvések úgy rágják az életünket, mint a féreg, hogy egyesek (tudjuk vagy nem pontosan tudjuk kik, de magasan vannak, elérhetetlenek), nagyon nagy hatalmat birtokolnak, mások pedig csodálatos tudományos fantasztikus csodák birtokában vannak már, de ezek a hősök elnyomottak vagy már halottak, találmányuk a pincében, a világ meg még mindig a szénhidrogének ragacsos ölelésében fulladozik. más barátaim énközpontúvá alakítják a világot, magukat, szűk csakádjukat, és a céljaikat a centrumba helyezve, és csakis arra koncentrálva. "ez egy ilyen világ, az marad talpon, aki ügyes, aki kihasználja a lehetőségeket" akiknek nincsen más alternatíva, mint a siker. és persze sorolhatom, olyan sokfélék vagyunk (MÉG), de azt veszem észre, hogy egyre jobban csonkulnak meg olyan alapvető értékek, amiket nem a szüleinktől vagy nagyszüleinktől tanultunk, hanem majomemberből öntudatraébredésünkkor kaptunk. és ez nem a halálfélelem, mert az csak egyre erősödik, hanem az összetartozás, a szolidaritás, a másikért hozott önfeláldozás, gondoskodás, mindent összegezve az, hogy összetartozunk, hogy amikor a másiknak fáj, akkor nekem is fáj. szóval olvasom a híreket, véleményeket, hallgatom az embereket, mindenki valahova besorolja magát, és senki sem szemlél objektívan. és az egész hömpölygő információs masszából nem derül ki semmi. miniszter elvtárs, polgármester őméltósága, más helyen tetvedék szar tolvaj geci egyik nap főhírként szerepel: működési engedélyt felsőkategóriás személygépkocsi áráért ad a kerületében. másik hír: százmilliókat költött uniós pályázatból egy kormányközeli pszichopata három fröccsöntött szemeteskukára meg két padra egy borsodmegyei cigánytelepen felzárkóztatás címen. és akkor még ott vannak azok a hírek, miszerint milliárdok mennek el adóforintokból olyan kérdőívekre, hogy melyiket választja?: a., megbasszák nigger kannibálok a gyerekét a maga szeme láttára, majd megnyúzzák, megbasszák, felzabálják tetszőleges sorrendben magát is. b., ne basszák meg nigger kannibálok a magyarokat. azt gondolom, hogy nem igazak ezek a hírek. azt gondolom, hogy nem megy el egyetlen forint sem haszontalan dologra, egyetlen képviselő sem tisztességtelen, és igenis annyira nehéz kormányozni egy ilyen balkáni államot, amennyire ezt tapasztaljuk. ugyanis, ha ezek a fennt említett hírek igazak lennének, akkor az a hàrommillió házmester, akik vakon támogatják a mindenkori vezetést, azok már régen lámpavasra húzták volna fel az ilyen gazembereket, ahogyan ezt rendszeresen megígérik. rendszeresen figyelmeztettek kiskoromban is, hogy nincs rendetlenkedés, kéretik tisztességesen viselkedni, becsületesen élni. ilyen erkölcsös társadalomban nem történhet meg olyasmi, amivel rémisztgetnek egyesek. egy olyan közösségben, ahol mindig elegen vannak azok, akik tökéletesen tudják, hogyan kellene, hogyan kellett volna, hogyan nem illik, ott nem lehet tisztességtelenségnek gyanúja sem. és nyílván átlátszó amit mondok, de ebben azért lehetnénk idealisták, hiszen ezt tanítjuk a gyerekeinknek, meg egyelőre még elég sok helyen elvárt a tisztesség, legalábbis ez még érték a klasszikus helyeken, mint például a parlament. szerintem ne várjunk addig, míg mindennek a helyébe lép a talpraesettség, az ügyeskedés meg az erősebb kutya baszik elve, mert lehetünk akármilyen jók a konditeremben, vagy lehetünk nagyon jók a multilevel marketingben, összehazudhatunk magunknak irigylendő vagyont, lehet hogy a gyermekünk majd dagi lesz vagy szemüveges vagy szorongó az iskolában, ott pedig majd megjárja, mert a motivációs meg életvezetési trénerek nem adnak tanácsot szolidaritásra, mondogathatjuk majd a gyerekünknek, mikor beverik az orrát a többiek, hogy ez az ő harcuk, engedd el kisfiam, nézz előre, a célod kövesd, mert ezzel nem segítünk vagy mégrosszabb, frusztrált pszichopatákat nevelünk, akikből majd az új propagandaminiszterek lesznek, meg az új tanácsadók, meg az új oligarchák. meg fogunk halni mindannyian egyszer, és akkor kihullik a világ irányítása a kezünkből. nem nekünk kell irányítani, az egész részévé kell válnunk. a helyére kell tenni mindent, mert ez az egész káosznak tűnő katyvasz működött és sikeres volt az előtt is, hogy azt gondoltuk, miénk a világ. és működni fog, virágozni fog azután is, hogy a csontjaink porrá hullnak és belepik a szabó péteres idézetes bögrénket. ne legyintsünk már arra, hogy az élet vagy szar vagy mi diktálunk. nem csak a fasz két végén van létezés. szeretném tudni végre, hogy ki hazudik, mert csak önigazolásokat látok, csak ellenségeskedést látok, és nekem túl kicsi az önbecsülésem, hogy eldöntsem, mi az objektív valóság. nem akarom állandóan azt érezni, hogy kevés vagyok, hogy szar vagyok, mert nem taposok át mindenen, hogy meglegyen az álomautóm, nem akarom szarnak érezni magam, hogy elégedett vagyok az életemmel úgy ahogy van, nem akarom szarnak érezni magam azért, mert őszinte emberi kapcsolatokra vágyom, nem olyanokra, amelyek segítenek előre jutni a célom felé, nem olyanokra, amelyekben azt érezhetem, király vagyok, olyanokra, ahol törődést kapok, figyelmet kapok, elfogadást kapok, szeretetet kapok, nem számonkérően, nem feltételekhez kötve. ilyenek voltak a régi gyerekkori barátságok. és ezeket is érzem sokszor átalakulni. pedig ezek lennének a mintái egy halálig szóló párkapcsolatnak is, ahol kitartok a másik mellett, ahol nem azt nézem, ő mit ad, csak azt, hogy én mit tehetek még bele az egészbe. nem az a megoldás, hogy azt dolgozzam, amit a leginkább szeretek, nem az, hogy független legyek mindenkitől, nem az, hogy felkészüljek mindenre, hanem hogy sehol se kelljen félnem a másiktól, hogy tudjam, én végzem a dolgom, ő is végzi, és így együtt összerakjuk az egészet. ahogyan a kislábujjam kislábujjkodik, a szemem néz, a fülem meg hall meg hőszabályoz. egyik sem igyekszik mást csinálni, mert akkor azt ráknak hívjuk, mindegyik testrészem teszi a dolgát, és így együtt vagyok én. és ez az Isten! mindannyian együtt, egymást szeretve, a dolgunkat végezve adjuk ki az öreg kaporszakállút, nincs ebben semmi bonyolult.

Megosztás a facebookon