egy hete nincs fészbúkom, nincs wacapp, nincs más, csak a klasszikus rendszerek, posta, telefon, sms, és a hangszálaim meg a tölcsért formázó kezeim. pontosítok, rendelkezem az említett szoftverekkel, és elérhető is vagyok, de csupán a két szülőm, és a társam számára. őket érdeklem, nincsen gyomorgörcsük, ha végighallgatnak, nem ugatnak le, hogy mi bajom van, és nem udvariaskodnak, nem magyarázkodnak, hogy hát olyan sok a meló, pedig jó lenne már beszélni, vagy hogy olyan gonosz az internet. igen. meg vagyok sértődve, duzzogok, és kurvára értetlenül állok az előtt, hogy a legtöbben "szép világról" beszélünk, de valahogy egyikünk sem úgy képzeli el, hogy abban emberek élnek, hanem mindenki csak a gyerekét meg esetleg a partnerét gondolja bele, azzal miért nem számol senki, hogy egy ideális világban is, az édenkertben is vannak más emberek, vannak olyanok is, akik szararcok, akik büdösek, van benne elmúlás, halál is, minden ugyanolyan, mint most, csupán annyi a különbség, hogy senkinek sem kell több, mint ami elég, nem azt figyelem, a másiknak miből mennyi van, semminek sem lesz nagyobb vagy kevesebb értéke annál, mint amit önmagában jelent vagy amit a szituáció megkíván, értem ezt úgy, hogy a víz sokat ér a szomjasnak, és kevesebbet annak aki épp nem az, de nem válik valutává. igazából én is csak elképzelem a szép új világot, nem tudhatom, milyen lehet, vágyhatok rá, azt viszont biztosan tudom, hogy a köztünk lévő kapcsolatok építik fel azt, ahogy a proton és elektronjainak kapcsolata az atommagot vagy ahogyan a fekete lyukak, csillagok, bolygók viszonyai az univerzumot. szóval nincs fészbúk, nincs telekommunikáció, egy kis napi játék talán, de nem lettem nyugodtabb vagy békésebb vagy egészségesebb most, hogy nem másoknak írogatok. nem jövök rá, mitől lenne rossz a barátokkal egy egy üzenetváltás, telefon, mitől lett most több időm másra, hogy nem az érintőképernyőt ütögetem? valóban arra van ideje mindenkinek, amire szán, és nincs fontossági sorrend. ha már úgy állok hozzá, hogy valamire szeretnék időt fordítani, ami fontos, de nem érek rá, mert valamit el kell intézzek, amit igazából nem szívesen teszek, akkor már régen rossz az egész, és jó szar az életem. és nem érdekel a túlélésre meg éhenhalásra való hivatkozás. azt az életet érdemes élni, ami elégedetté tesz, nem azt, amiben a pénz után rohanok, és a pénzkeresés kohóját az emberi kapcsolataimat tűzre dobva fűtöm, csak hogy megfeleljek valami képzelt elvárásnak. vádolhatom a politikusokat, hogy tönkrevágják a világot csak magukra gondolva, de az talán nem önzőség, hogy nem vagyok képes semmilyen áldozatra az akár éppen pont mellettem álló embertársamért?

proli családból származom paraszt felmenőkkel. nem sikerült diplomàt szereznem, mert lusta voltam mindig is, meg büszke, és ragaszkodtam mindig ahhoz, hogy eldöntsem, mi felel meg az értékeimnek, és milyen árat vagyok hajlandó fizetni az úgynevezett sikerért. a tinikort pedig nem akartam beáldozni, azóta meg már felnőttem, és nem érdekel az úgynevezett jövőm. megvertek a suliban. kinevettek a suliban. kinevetnek néha azóta is. mindig később lett biciklim, esetleg számítógépem, mobiltelefonom, mint a társaimnak. megbaszta más az első barátnőmet. megbaszta ugyanaz a második barátnőmet is. sosem volt sikerem a nőkkel, mindegyik vagy csak a szexet akarta vagy szexet és hogy olyan legyek, mint a peti meg a timi, azok milyen aranyosak, közös a fészbúkjuk is, meg peti pedáns, és a családjáért kidolgozza a belét. mondjuk egyszer majdnem szétmentek, mert peti kurvázni járt miután timi megcsalta a jógaoktatójával. aztán a munkában is mindig kudarcot vallottam, mert sosem tudtam átadni magam a céges filozófiának. de érdekeltem mindegyik munkaadót, mert tisztességesen és szorgalmasan dolgozom, de sosem tudtam elfogadni, hogy a firma az első, utána a szaros életem, különben is mit akarok a szabadidőmmel? aztán eljöttem svájcba. itt is a legolcsóbb munkaerő lettem. mindenki többet keres nálam, ráadásul sem gumit nem kell szerelniük érte, se mikulásnak nem kell beöltözniük. a kocsijaim régiek, a lakásom kicsi, nem sportolok rendszeresen, nem járok fodrászhoz, nem öltözködöm divatosan, és nem járok el szórakozni. illetve eljárok, de nem rendszeresen, meg megválogatom, kikkel, és sajnos a kábítószerekben sem lelem örömömet, pedig olyan jó lenne, és esküszöm próbálkoztam jó fej lenni, de nem megy, még az amfetamin se. nem vagyok allergiás, nem undorodom tőle, csak nem tudom, mit élvezzek rajta. és ráadásul le sem nézem, aki használ bármit, sőt! bárcsak közéjük tartozhatnék, talán nem ignorálnának a barátaim, talán felnéznének rám, de legalábbis érdekelném őket. hiszek Istenben, fontosnak tartom a vallást, maradi a gondolkodásom. szoktam szomorú lenni, szoktam meghasonulni önmagammal, szoktam gondolni arra, bárcsak meghalnék, szokott fájni néha valamim, nincsenek mindenféle céljaim, nem tudom, mi lesz 5 év múlva, nem született gyerekem még, nincs megtakarításom, ha többet dolgoznék, meg jobban fizető munkakört keresnék, lenne sok sok pénzem, hiszen ráadásul svájcban élek, itt mindenhol a pénz folyik. teljesen átlagos vagyok. átlagos a kinézetem, az intelligenciám, átlagosak a szüleim, nincs bennem semmi különleges. mégis! boldog vagyok, hogy olyan társam van, aki mellett átlagosan is nyugodt és boldog lehetek, elégedett velem, én is vele, nincs pénzünk, de nem is akarunk, mert mindig megvan mindenünk, egészségesek vagyunk, a szüleinket olyan nagyon szeretjük, ahogyan azok is minket, nem helyezzük a munkát egymás elé, nem akarunk sikereket elérni, nem akarunk többet, nem kell tréningekre járnunk, nem akarunk hatalmas dolgokat végigvinni, nem kell a motiváció, nem hisszük, hogy miattunk lett a teremtés, nem félünk se a zsírtól, se a cukortól, kívánjuk vagy nem kívánjuk, nem félünk a textiltől, bízunk egymásban, bízunk Istenben, szeretjük egymást, és a helyünkön vagyunk a teremtésben. van hogy szomorúak is vagyunk, van, hogy valamiben bénák vagyunk, van hogy orra bukunk, van hogy valmit nem tudunk megtenni, van hogy valamire nem futja, de minden jól van így, nem kell minden. csakis és kizárólag az emberi kapcsolataink a fontosak számunkra. mert az jelenti az életet, a létezést, ahogyan az atomokban a részecskék mozgása, rezgése, ahogy a világon minden az egymáshoz való viszonyokban létezik, úgy az emberi létezésnek is csak így van értelme, csak így lehetséges a létezése. egymással, egymásért! ennyi a fontos, és csakis ennyi. minden más csakis a káprázat, amitől az az illúziónk, hogy nem halunk meg, hogy az Isten helyébe léphetünk. de ahogyan a Krisztus is megmondta, akkor szerettek engem, amikor egymást szeretitek. az Isten is "csupán csak" a létezés, ami a kapcsolatokban rejlik, és épül azokból fel. de hiába mondom, ettől tényleg nem lesz több pénzed számlákra, sem jobb állásod. menj és hallgass meg egy motivációs tréninget. hidd el, hogy mindenre képes vagy, és hogy neked is lehet olyan életed, mint annak a másiknak. ne is törődj azzal, hogy mindened megvan eleve, és bármiért küzdesz, csak azért teszed, hogy megszerezhesd azt, ami ott van, ott volt mindig is, csak nem kell, mert nem csillog, mert csak egy barát átlagos ruhákban, saját gondolatokkal. sem pénz, sem fontos ismeretségek, sem fasza meló nem lesz belőle, ráadásul még áldozatot is kell hozni néha érte.

igazából azt nem értem, és próbáltam már megölni magam többek között emiatt is, hogy amíg nem volt ez a kibaszott nagy elektronikai forradalom, meg a gonosz fészbúk, a sátáni okostelefonok, addig olyan könnyű volt elérni egymást, a régi módszerekkel csak simán felhívtuk a másikat, vagy levelet küldtünk, azt simán felbontottuk, elolvastuk, majd vagy válaszoltunk vagy nem válaszoltunk. nem kérdeztük illendően a másikat, hogy hogy van, mikor nem is érdekelt, és ami nagyon fontos és nagy változás, hogy nem kellett előjegyeztetni időpontot senkinél, aki nem háziorvos vagy fasztudja milyen hivatal volt, nem kellett félnem sose, hogy a kis levélkém "bazdmeg már megint mit akar"-t vált ki a postaládába pottyanva a címzettnél, sőt örömmel nyitottuk ki a kis leveleskalitka ajtaját, és gyermeki várakozással, ragyogó szemekkel, mosolyogva téptük fel a híreket, információkat, ismerőseinknek a valóság és virtualitás közötti időtlen térben lévő történéseit tartalmazó kis papírcsomagját, és a telefon százakárhány éven keresztül kedvelt hangjára egymást lökdösve rohantunk halló tessék vezetéknév, család, satöbbit belemondva abba a hatalmas kagylóba. majd a technológia mindent elkövetve megteremtette azt a hidat, amely átíveli az őskor akadályait, az analóg információáramlás göröngyös útjait, végre megcsókolhatom a kedvesem virtuálisan, ha messze jár, megrázhatom a barátaim kezét, átölelhetem a szeretteimet, legyenek bárhol, és ha nem is fizikailag, de a lélek, a szellem síkján mégis valóságos kapcsolatot ápolhatok velük, ami legalábbis a semminél több, és jól esik. de most, hogy már az internettel ráadásul percdíjak nélkül, tulajdonképpen ingyen felhívhatjuk egymást, most hogy megteremtette a homo sapiens sapiens a saját égő csipkebokrát, most hogy meghaladtuk a képzeletünket, a kényelem, a praktikusság, az élővilág valóban királyaiként elvárjuk, hogy a kis barátunk bejelentkezzen előre egy telefonra, csak úgy megcsörgetni a másikat nem szabad, mind a munka, mind a bármi előrébbvaló a másik embernél, legyen az akár valaki olyan, aki geográfiai kihívásokkal küzd. Istenem, gyermekként hogy álmodoztunk arról, hogy a mágikus vólkitólkink segítségével majd mindig elérjük egymást, az utcában egy barátommal még egy függővasútat is terveztünk drótpályával, hogy a telefonálás korlátait kibővítsük. és jött a melós pityu, és elhozta a jövőt. meg jött a fiú a cukorhegyről, és elhozta azt, amit elképzelni se mertünk addig. ha Jézus Krisztus ismerte volna ezt a két csávót, a keresztről leugrott volna örömében. és mi a válasza az emberiségnek erre? elidegenedés. eltávolodás egymástól. képmutatás, faszságok postolása, lájkokkal szerzett politikai, államvezetői tisztségek, agresszió, ostobaság, és ami nekem személyesen a legjobban fáj, hogy hirtelen mindenki elfoglalt lett, nem ér rá velem foglalkozni, mindenki felemelkedett a fontos emberek szintjére. elveszítettem a testvérem, a barátaim, kiközösítve és lenézve érzem magam. bezzeg az öregedő szüleim, a régi korok tanúi, a suttyó őskövületek, akik a régi világokról nosztalgiáznak, ők üdvözlik ezt a technológiai forradalmat. boldogok, hogy bármikor hallhatják a kicsi fiacskájukat, hogy akár együtt főzhetnek vele vasárnap, hogy nem kell aggódjanak, és bármikor közölhetik, hogy szeretnek. nem ők síránkoznak a múltba vágyódva, hanem a korosztályom, sőt a mégfiatalabbak. ők szeretnék tudni, hogy mi van a hírességekkel vagy úgy általában a világban, de azt nem, hogy velem mi van. és az sem érdekli őket, hogy én viszont tudni szeretnék róluk. nekem hiányoznak, én szeretném őket, de csak legyintve nyugtázzák, hogy igazságtalanság és nyomor terjed a világban, és mindenki csak a telefonjába bámul, pedig ott hever előttük a szeretet. de csak a csajom, a kölyköm, a munkám. pedig csak néha egy két szó egymással, akár cseten leírva, és máris nem lennénk olyan magányosak. a kapcsolatok megélése nem alkalomhoz kötött. az csak megtörténik, és fogalmunk sincs, milyen síkon történik, de összetartozunk. és az én szarom ugyanolyan büdös, mint a tiéd. én így látom.

tegnap az ebédlőben a kollégákkal kávézgatva megbeszéltük a semmit, és szóba jött, ahogy ilyenkor mindig az asszony nyavalyái, hogy mikor lesz végre nyugtuk, meg hogy ma este is jó lenne, ha odatartaná két percre, hisz nekik más nem kell a nőtől, akit feleségül vettek vagy szándékoznak a jövőben. "Gábor! sose nősülj meg!" pedig egy évvel ezelőtt még az ment, hogy "kéne neked már egy asszony" és jött is a valentin nap témája, talán a blick címlapján volt valami szívecskébe írt nyereményjáték trump hálószobatitkai mellett. hirtelen tenyerek csattannak a homlokokon, szenvedő arcok mein gottoznak, és a panasz hirtelen előtör ezekből az erős és tapasztalt, nálam mindent jobban tudó férfiakból. én persze jövök a friss kapcsolatommal, hogy mi igyekszünk megbeszélni mindent, hogy ne megfelelni kelljen a másiknak, hogy ne félni kelljen a partnerünktől stb. de jön a "majd beszéljünk egy év múlva erről" rohadtul idegesítő fölényeskedő közhely. nem vagyok nagy ismerője a párkapcsolatoknak, gyűlölöm a nőket fiatalkorom óta, de inkább élvezzd tele a legjobb barátnőjének az arcát, miután megkínozva megölted a kutyáját, hisz úgyis arra vágysz, minthogy azzal alázd meg őt, magad, és az egész életeteket, hogy "adok neki egy kibaszott virágot, legalább nyugtom van az év hátralévő részében". amikor először meg akartad kúrni, akkor nyálaskodtál, úgyhogy vagy akkor kellett volna férfinak lenned, és tisztelettel megbeszélni, hogy hánysz ettől a naptól(jogosan), és ez van, vagy ha akkor olyan jól esett a hisztis képén egy mosoly a szaros virágtól, akkor most is essen jól, hisz mindenhol azt szajkózod, mekkora király vagy, a mekkora királynak akkor legyen már mekkora királynője! de kérlek nekem ne mutass ilyen példát, szégyelld magad, és beszéld ezt meg titokban a kőművesekkel, én szeretnék egy normális életet, ahol nincs frusztrált, rettegő gyűlölet a csajom felé. egy éve próbáltam pont azért megölni magam, mert teljesen beleőrültem a körülöttem lévők boldogságába, hogy csak nekem nem jön össze, és állandó szemrehányásokat kaptam, hogy kössek kompromisszumokat, meg ne legyek válogatós, meg csináljak gyereket, ésatöbbi ésatöbbi. de most azt látom, hogy valahogy mindenki belenyugszik a suttyó falusi kocsmai feleséges viccek törvényeibe, és minden barátom szinte elfogadja, hogy az asszony főzzön-mosson-takarítson, meg néha kúrjon velünk, majd félrejárogatok a gyerek mellett, meg gyúrok meg jaszkarizok, de nem az asszonynak, hanem a szomszéd egyedülálló kis ropogósseggű csajnak. azt gondolom, az ilyen kis apró hazugságok vezetnek oda, hogy évekkel később kiderül majd, hogy az asszony csak csak leszopta azt a lúzert, akire nem is gondoltál volna, és majd a fiainknak is szépen átadjuk azt az áporodott szájszagú házassági "kultúrát", ami aztán kiterjed a társadalmi felelősségünkre, a környezetünkkel való együttélésünkre, a szolidaritásunkra, minden területre. és amikor csak gyorsan félrehúzom a kolleganőm lányának a bugyiját a kazánházban, és "minden olyan hirtelen történt, nincs jelentősége" dolog történik, akkor el kéne gondolkodni, hogy a "családom az első" meg "családom van, gondoskodnom kell róluk" közhelyek mennyire üresen kopognak, és mekkora hazugságok, mert a legegyszerűbb, de a legfontosabb, amit a gyermekeinknek adhatunk, az a szeretet, és a tisztességre, a becsületességre való nevelés. hogy a pont épp mellettünk álló ember ugyanolyan fontos, mint a munkaadónk vagy a híres filmsztár a tévéből. hogy a meg kell felelnünk másoknak az a legundorítóbb viselkedés, főleg ha szeretteinkkel szemben érezzük. nem kell megfelelj a partnerednek, örülj, és érezd jól magad, hogy vele vagy, és tegyen boldoggá az ő öröme, ne csak fellélegezz, hogy letudtad az idei valentin napot. ha meg ez nincs így, akkor irány a nagyvilág! manapság nincs keresettebb dolog, mint a szexpartner. senki sem kér gyereket tőled, ahmedék teleszülik a világot majd helyetted, te csak menj és kúrjál meg mindent ami mozog, ha ezt akarod. és ha valóban ezt akarod, akkor ez a legjobb neked és a világnak, amit tehetsz, de ha meg nem erre vágysz, akkor tiszteld a társad annyira, hogy őszinte vagy hozzá és kiállsz magadért, mert ez mindkettőtöknek fontos vagy tiszteld annyira, hogy elhagyod, és nem fertőzöd meg az életét egy boldogtalan családtaggal!

Kati megkérdezte a hétvégén, miért nem megyek velük a hive-ba mulatni, és szeretettel kérdezte. olyan nehéz megválaszolni, mert nem szeretnék bántó lenni, és fölényeskedőnek tűnni meg pláne nem akarok. de amit megfigyeltem magamon, és másokon, abból tudom összerakni a magyarázatomat. nem érdekel az a zene, ami ezeken a helyeken megy. régen elfogadtam, mert vagy a punci hajtott vagy a feszültségem őrjöngve kiadásának vágya. ezen alkalmakkor is többnyire szarul éreztem magam, mert mindig szembesültem vele, hogy nem nekem való ez, illetve hogy senki nem akar hazavinni és baszni velem. vagy ha meg akar, akkor már én nem bízok az alkoholtól meg kitudjamiktől lerombolt genitáliám működésében, úgyhogy inkább ilyenkor már leléptem. persze a hazautat ilyenkor sírva töltöttem többnyire, mert magányt és értelmetlenséget éreztem, és azt, hogy nem vagyok a világra való, mert mindenki olyan boldog és tökéletes, csak én nem tudok örülni a világnak, én nem tudom élvezni az örömöket. aztán kialakult nagyjából a személyiségem. most 36 évesen már fel merem vállalni magam, már nem igyekszem megfelelni másoknak mindenáron, azt is mondhatnám, hogy felnőttem. de azt látom, hogy a hozzám hasonló felnőttek még mindig ugyanúgy üldöznek valamit. atti a pasija segglyukában élvezkedik, de közben már a mesén gondolkodik amit majd kitalál, hogy megdughasson minél több nőt, ugyanakkor meg a holnaputáni adag kokainról is gondoskodni kéne ugye. elsőnek érkezik a buliba és utolsóként távozik, de nem szégyell velem is kikezdeni. nem ítélem el, sőt átérzem a káoszt, a menekülést, az élet értelmetlensége miatt levont következtetéseket, gyakorlatilag ugyanolyanok vagyunk. viszont azt érzem volt eredménye, értelme az öngyilkossági próbálkozásomnak, a teljes kiábrándultság miatti lelki nyomoromnak, a kisgyermekkorom óta a tudatalattimból motiváló lányos álmodozásomnak. elég jól meg tudom mondani, mire vágyom, és tökéletesen tudom, hogy mire nem. nem vágyom soha többé arra az érzésre, amit az instant előtt a tenyerembe temetett arccal sírva átéltem, és azt sem, amit legutóbb az uferlosban a mulatozó emberek között. a magányt, amit sosem élhet igazán át egyedül az ember. kozmikus magány. ilyet érezhet napjaink caminóján az ember a sok megvilágosodott spirifranchise supervisorok között. mindig alázattal viszonyultam mindenhez. mindig megadtam a bizalmat az embereknek, az ideológiáknak. mert hittem és hiszem most is, hogy sem teljesen jó, sem teljesen rossz sem ember sem egyéb dolog sincs. minden a maga helyén értelmezendő, és az alázat megkíván némi magabiztosságot is, nehogy megalázottsággá váljon. rengeteg mindenben hittem már. illetve Isten rengeteg megnyílvánulásainak láttam a világot. a pina volt hosszú ideig az én jézuskrisztusom, de nem váltott meg. és kerestem mindenütt. bevettem mindent, amiről azt mondták, ez oda vezet. és valahányszor a kapujában álltam, a félrehúzott tanga duplarétegű anyaga mögött sosem köszöntött a szent péter, sosem kellett bizonyságot adnom arról, megérdemlem-e, sosem támadt igény a lelkem megváltottságára, csakis a hús parancsolt, és a romlottság mámoros illata természetes, hogy elcsábított számtalanszor, és megéltem a pokolba való véget nem érő zuhanást. és zuhanok most is, zuhanok a halál felé, de már sem a punciban, sem a drogban, sem a túlhajtott mágiában, sem a mulatságban nem akarok megkapaszkodni, és nem érzem általam megítélve azt aki ezt teszi, de kérlek, hogy ne akarjátok, hogy én is belekapaszkodjak, örömmel zuhanok veletek, de ne állítsuk, hogy bármi megtart. és ne ítéljen meg senki engem, felviszlek legközelebb is zürichbe bulizni titeket, és részt veszek boldogan az összejöveteleken, de nem akarok beleborulni a kokainba, és keresni azt, amit igazából mindannyian megtaláltunk, csak még az elég fogalmát nem értettük meg. hogy az időnkívüliség elérése, a halál "legyőzése" az elégben van. és abban, hogy nem szégyellünk másmilyenek lenni.

ma megszóltak sokadjára, most a munkahelyemen, hogy sokat bújom a telefonom. és természetesen az ehhez tartozó nosztalgikus megjegyzések is jöttek, mint az ingyen cd melléklet a magazinoknál, amit kurvára nem akarok, csak egy kibaszott nők lapját, de 700 forinttal drágább az ingyen frank sinatrával. mert hogy mióta ezek az okostelefonok elterjedtek, az emberek nem beszélgetnek, csak a telefon meg a fészbúk, meg hogy minden helyen a wifi a legfontosabb, hogy mennyi baleset van abból, hogy a képernyő vonja el a figyelmüket a sok fiatalnak, de már az idősebbek is, és hogy bezzeg régen mi még levelet írtunk egymásnak, és a szemébe néztünk a másiknak, mikor beszéltünk, megismertük egymást, nem csak a profilképét néztük, közösen játszottunk, stb. igen, mikor gyerekek voltunk, nem volt internet, nem volt okostelefon, nem volt semmi, csak fadarabok meg kövek, de ugyanolyan prosztó senkiháziak voltunk, simán rákaptunk volna bármire, amire a mai fiatalok, de nem is ez a lényeg, mert én sem tartom sokra a mai fiatalokat. a válaszom az volt a mai kérdésre, hogy azért bámulom a telefonomat, és nem beszélgetek mindenkivel, meg nem mosolygok felemelt fejjel, és wifikódot kérek a kocsmába, mert hányok az emberektől, a fele büdös patkány ráadásul, de a háromnegyede az emberiségnek általában faszfej. nem vagyok kiváncsi idegen emberekre. az ismerőseim nagyrészére sem, mert csak a faszméregetés, meg kioktatás megy, meg a vélemények, amit a mindenegyben.blogról szereztek, meg hogy mi kéne már nekem, mi lenne jó nekem. és vajon aki most olvassa, nincs így vele? miért nem kérdezem meg, hogy hogy vagy? mert leszarom, és te aki megkérdezed, téged egy kicsit is érdekel? hála istennek, hogy ezek a tetves mobiltelefonok ilyen faszák lettek, bámulhatom végre azt, ami érdekel, nem kell állandóan elnéznem az emberek feje felett, mellett, és bármikor elérem a szeretteimet. de annyira jellemző, hogy sosem a hozzáállásunkat okoljuk, hanem az eszközöket. a mobiltelefon tehet róla, a fészbúk tehet arról, hogy elidegenedtünk. szerintem meg akkor Istent kéne lebaszni egyfolytában, hogy megteremtett minket. ja ez már megtörtént, és le is cseréltük másra, mert nyílván a vallás minden rossznak az oka, ezért ne legyen vallás, az faszság. de legyen univezum, meg világtörvény, meg jóga meg buddha, meg vonzás meg tudja a faszom ohmmm! mindig okoljunk valakit vagy valakiket, nehogy egyszer is szembesülni kelljen a saját aljasságunkkal. pedig aljas az ember, és amint ezt felismeri, máris kevésbbé az, mert a legnagyobb aljasság, hogy a saját aljasságunkat másokba vetítjük. és nem lebaszni akarok most senkit, csupán válaszolok a kérdésre. leszarom, hogy hogy vagy, és nem érdekel az, hogy bezzeg régen mi volt. szarok a szárnyas fejvadász remakejére, szarok a star warsra, szarok az öregemberek bölcsességeire, viszont kurvára érdekelne a TE véleményed...