arni az éjjel meghalt. amikor kimentem pisilni, még aludt, vagyis úgy tűnt, mert ezek a kutyák mindig nagyon hülye pózban fekszenek. rendszeresen estem el benne éjjelente, mert neki feltétlenül a folyosó közepén kell aludnia. persze rájöttem, hogy a padlófűtés befolyásolja a folyamatot. reggel a veszekedésre ébredtem. éva sírt, anyám ordított vele, apám meg a szófán dögölve dobálta a háta mögé a balhézókra a bölcselkedő átkokat, mert az előző kutyát is anyámnak kellett elvinnie a dögkúthoz. pedig éva akarta mindkét kutyát, de én szedtem össze a kertben a szarát, apám fizette a kaját, anyám intézte a dögöket, a drága kishúgom meg csak játszott vele, meg bőgött, mikor kimúltak. elég volt!beszáltam a kioktatásba, anyának teljesen igaza volt, bár az öregnek is, temessük el a picsába, és nincs többé kutya. fertig! a vita délre abbamaradt. elfáradtunk, és meg is éheztünk. krumplileves volt és derelye. ebédnél megbeszéltük a nyári tábort, nem kell évával menjek, aminek egyrészt örülök, mert unom már, hogy én vigyázzak a hisztis húgomra, másrészt idén tuti megdugja valamelyik rohadék, ha nem figyelek rá, pedig csak 14 de igazából már leszarom. ha nem a bátyja lennék, én is megdugnám. megdugnék bárkit és bármit. ebéd után anyám hisztije következett, csapkodva mosogatott el, és mindennek elhordott minket, de csak úgy diszkréten, mintha nem tudná, hogy halljuk, és a "báárcsak a hufnagel pistihez mentem volna" bicskanyitogató frázist mondogatta. rühellem a családomat! arni még mindig a kövön fekszik. ráterítettem nagyapám kabátját, ami évek óta ott lóg a gardróbon, pedig az öreg 6 éve halott. biztos előre tudtuk, hogy majd egyszer szükség lesz rá. sosem dobunk ki semmit. a pince tele van a sok szarral, mert milyen fasza voltak már a régi rádiók, csak tranzisztor kéne hozzá valahonnan. meg most milyen jól jön az a bőrkabát. halottól a halottnak. a délután nyugodtan telik, bezabáltunk, kiveszekedtük magunk, és mindenki elvonul a saját kis nyugalmába, és ezt az esti híradó és az esti gyűrűk ura sem zavarja meg, sőt! a reklámok káprázata még a "kurvaistenbasszameg, a kutyát vigye ki valamelyik a picsába" ordibálást is elnyomja. egyrészt nem az én kutyám, nem az én dolgom, másrészt holnap meló, anyám meg egész nap itthon van, majd ő kiviszi. a szobám felé menet elhaladok arni mellett, még nincs szaga, de egy két légy már sminkel a párosodáshoz. sajnálom azért szegény jószágot, de majd lesz úgyis másik, meg úgyis lelépek innen a faszba hamarosan. pedig tudom, mi lenne a megoldás, de nehogymár mindig mindent csak én, ha ők meg nem. bezzeg régen...

szeretnék családot, úgy érzem. szeretnék gyereket nevelni. nem vagyok érett rá, félek is, de izgalmas kihívás, és ha érett nem is vagyok, meg fogok bírkózni vele. azt is gondolom, hogy az élet egyik, ha nem a legfontosabb értelme az utódlás. szépségét pedig soha senkinek nem kell magyarázni. mindig elérzékenyülök, ha kettőnk közt vagy szülőkkel szóba kerül a téma. gyakran álmodom a kisfiammal, boldog aggodalmommal tekintek a jövőmre. van azonban egy érzés bennem, ami nem tudom, hogy helyes-e, de nagyon jelen van a mindennapokban. elegem van a gyerekekből és főleg a szüleikből. minden barátomnak ismerősömnek gyereke született az utóbbi években. 10-ből 9-nek semmi más témája nincsen. elfogadom, nagy dolog lehet. amit azonban nem tudok felfogni, elfogadni semmiképp sem, az az, hogy mindenre gyógyír a gyerek, hogy minden felelősséget felülír a gyerek, hogy minden kibaszott program résztvevője a gyerek, hogy nincsen semmilyen más téma, mint az a kibaszott gyerek. hogy nem lehet semmit se csinálni anélkül, hogy a főszereplő ne a gyerek legyen. hogy fogjam be a pofámat, mert nem tudom, ez milyen, majd akkor ugassak, ha nekem is lesz. a gyerek szarja nem büdös, a gyerek hisztije nem hiszti, a kapcsolatom le van szarva, mert ott a gyerek. mindig dühös voltam azokra a barátaimra, akik hirtelen amikor csajuk lett, eltűntek. most eltűnnek a gyerek miatt. és bazdmeg panaszkodnak, hogy fáradtak, hogy brutál elfoglaltság, de jaaaj milyen csodálatos is az a kis mosoly meg az a kicsi lábikó, jaaj az mindenért kárpótol. azt nem értem, hogy minden emberi kapcsolatot letöröl, felülír az utód? miért nem ölik meg magukat a szülők, miután önálló lett a gyerek? mikor a lányuk valami proli diszkó wc-jében szívja fel a kólacsíkot, majd leszopja a nigériai dílergyereket, akkor kinek fognak panaszkodni? amikor a fiúk öngyilkos akar lenni, mert nincsenek barátai, meg kiközösítik, és a kocsmában talál vigaszt a kiábrándult punkok között, akkor mi lesz? az én szüleim házassága egyáltalán nem egy sikertörténet, mindent megadnék a boldogságukért. erre nem gondol egyetlen párocska sem, akik rájönnek, hogy nem valók egymáshoz, de gyereket vàllalnak, hogy majd az megold minden gondot? mint az olajkonszern vezérigazgató, aki a gyerekének a legjobbat akarja a sok pénzzel, de közben elfelejti, hogy a levegőt vonja meg attól. ha egy szép életet akarsz a tetves kölködnek bazdmeg, akkor ne csak a seggét nyald ki, meg jaj de ügyes vagy, hogy a fikát nem az arcodra kened ütyülü pütyülü, hanem törekedj egy jobb világra, hogy amikor majd már leszarod őt, magától is boldogulni tudjon, és legyen oka arra, hogy ne ölje meg magát ebben a mocskos elidegenedett világban. és ne engem alázzál, mert nem megyek át hozzád, hogy a szaros kölköddel játszak, meg hogy ha én rád vagyok kiváncsi, mert hiányzol barátom, ne sértődj meg, hogy gyerek nélkül szeretnélek. a gyerek sem a barátokat, sem a pinát nem fogja pótolni. a büdös kurva életbe!

kincsem!

nagyon hiànyzol! minden reggel, amikor kinyitom a szemem, illetve amikor megpróbálom szétfeszíteni a csipától összeragadt szemhéjakat, a legelső gondolatom te vagy. nehéz mostanában az összes reggel. aludnék még. álmodnàm tovább a történeteimet. hogy a féknyereg szétesik a kocsin, hogy otthonhagytam a tornafelszerelésemet, hogy a pocakodban fürti már rugdalózik, és így tovább. jól érzem magam az álmaimban, akkor is, amikor egy szétroncsolódott fejű kutya, savas nyálát csorgatva a lábfejembe mélyeszti horgazott fogait. bármi történhet, rémülettől izzadtan ugorjak fel az ágyamban, mégis ott van tétje mindennek, van mélysége, és van értelme, legyen az hagymázas delírium akár. mert a valóság felületes. a valóság egy műanyag villa, ami megolvadva görbül bele a rántotthúsba, és nem azért mert karajból van. minden nap kínszenvedés tud lenni. egyenruhás embereket látok, közhelyeket hallok mindenféle nyelveken, és tanult, illendőnek tartott érzelmeket mímel mindenki körülöttem. elveszett vagyok és őrült. de mert te vagy nekem, azt érzem, áthatol a fény ezen a langyos hártyán, és kontrasztokat látok, színeket, melegséget érzek, és boldog vagyok. előttem a mosolyod, ahogyan kereslek a párnán, érzem a tenyeremen a tested, és az ajkaimon a lehelleted. olyan szerelmet érzek, ami nem szakítja szét a valóságot, nem leszek lázas beteg tőle, hanem minden oda kerül, ahol a helye van. lenyugszom. élni akarok. gyermekeket akarok. megfogni a kezed, és gyönyörködni benned. ahogyan újszülött bárányok ugrándozása teszi krémessé a zöld legelőt, úgy teszed számomra a világot paradicsommá. te vagy az éva, aki az elveszett, csalódott, halálra vágyó ádámnak megmutatod az utat vissza Istenhez. vagyis érted, nem a szakállas mérges öregemberhez, hanem ezt a kibaszott kettészakadt létezést összeforrasztod. a szívem nem lüktet, a mellkasom nem zihál, mint a zombicsajnak az i'm legendből, nem érzem, hogy ködös lenne a tekintetem, és vakul rohannék bele bármibe, csak hogy a bugyidba jussak, hanem békét és elégedettséget érzek, olyan boldogságot, amiben minden a helyén van. a bugyidba persze be akarok jutni, és az idők végezetéig ezen leszek, de nem szeretnék ezért semmilyen világot sem elpusztítani. nem akarok kettesben lenni veled a világon, a része akarok lenni melletted. köszönök mindent, szeretlek! siess haza, várlak!

az éjjel nagyon furcsa, meleg szél vájt bele a házfal barázdáiba. az éjfél után egyre viharosabbá váló fuvallat felborogatta az erkélyen lévő tárgyakat. ott tartom a szelektív hulladékot, és mivel ez főleg italos üvegekben merül ki, nagyon démoni, gregorián énekkel vegyülő temetési harangozás riasztott fel álmomból. nem bántam, mert álmomban egy szétégett fejű, csíkos pólós marketinges próbált késeket eladni a családomnak mosolyogva. kimentem a teraszra, mezítelen lábfejemen tényleg langyos szél állította fel a szőrt, meglepő és jóleső volt januárban ilyet érezni. elrendezgettem mindent amennyire tudtam, és rohantam vissza az ágyba. ilyenkor mindig az álmom akarom folytatni, de most a teleshopos freddy krügerhez nem sok kedvem volt. nem is tért vissza, végigaludtam a következő órákat. reggel félálomban készülődtem el, a takaróm széle kicsit megégett, és cipőlábnyomok voltak az ágy mellett, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki, csak káromkodtam, hogy részegen jövök haza, és cigizek az ágyban, és még nem is emlékszem rá. öregszem biztos. amikor kihajtottam a garázsból, még mindig sötét volt, de keleten már a sötét kicsit világosodott. de még mindig a telihold ragyogta be az eget, és úgy, ahogyan régen afrikai dokumentumfilmekben láttam a napot felkelőben, félig felhőkbe búrkolózva. furcsa, mert tegnap még csak egy kifli volt az éjszakai égbolton. zavarodott vagyok. bár mindig az vagyok, most mégis minden spirituálisabb, félelmetesebb, a kamionok kürtölve rohannak szembe, elvakítanak, megrémisztenek, a fülkékben halálfejeket látok homályosan, a hűtőrácsok pedig bika módjára gőzölögnek. ma nincs szerencsém semmivel és senkivel. eszembe jut gyermekkorom egyik átlagos napja, amikor a tornafelszerelésem otthon maradt, elmarasztalt az osztályfőnök más hibájából engem, mert nem dobtam fel a hegedüs petyát, és a papagájom kalitkája is frissen takarítva a padlószőnyegre zuhant. beérek a munkahelyemre, 7 percet kések. átöltözöm, bár ez levetkőzést jelent, majd lapátot ragadok, és elkezdem megrakni a kohót szénnel. mindenkinek rohadnak a fogai, mégis mosolyognak. mindenki akkor nevet fel, amikor elmegy mellettem, és mindennek záptojásszaga van. lehet, hogy még mindig álmodom? lehet hogy az erkélyen bevertem a fejem, és most ott fekszem halottan a küszöbön? nem megy ez nekem. nem tudom szétválasztani a valóságot és az álmot. este értekezletem lenne. aztán holnap jön a biztosítási ügynök nem is tudom, minek. aztán mosnom kell, főznöm, hogy legyen mit ennem és felvennem munkába. hétfőn a kocsit kell szerelőhöz vinni, majd befizetni a csekkeket. megjött az adópapírom is. Istenem! remélem halottan fekszem a küszöbön!

megkülönböztetés. olyan valami, amit egész életemben démonizáltak, hogy az egy fasiszta náci dolog, ugyanakkor mindig elszenvedtem, mert fiú vagyok, mert proli vagyok, mert a hajam hülye, mert ilyen a faszom, mert így beszélek, mert ez tetszik, mert bármi miatt. azt gondolom, hogy megkülönböztetni nem ördögtől való. a probléma azzal van, hogy aki megkülönböztet, abban diszkomfortérzés keletkezik, és azonnal igazolni akarja, hogy ez most itt a világrend érdekében történik, ezt pedig én, aki nyílvánvalóan hiányosságokkal küzdök, szíveskedjek elfogadni. ha ezt nehezményezem, akkor elkezdődik az a nagyon kínos magyarázkodás, hogy ő csak segíteni akar, nem gondolta úgy, és amíg illedelmes és alázatos vagyok, addig kínosan megaláz, viszont amint péniszt növesztek, azonnal az Isten nevében történő ledominálás következik. itt következne szívem szerint egy határozott ütés torokra, amitől a hangja elcsuklik és szenvedő arccal megfullad illetve egy apró de mély szúrás a halántékon. olyan képmutatás, amiről egy beszélgetésnél simán elhangzik az, hogy hát kötelező. "nem mondhatod ki amit őszintén gondolsz" , "bizonyos helyzetekben, mint a munkahelyen, muszáj megjátszanod magad" én azt gondolom, hogy nincs így. az igaz, hogy mindig megjárom azzal, hogy őszintén beszélgetek már az első nap mindenkivel, de igazából csak a többiek jönnek hőbörögni, egyesek gonosz mosollyal nyugtázzák a szemembe nézve, hogy most megszívtam, a jóindulatúak meg jaj ezt nem szabad, erre vigyázzak arra vigyázzak stb. de még sosem kérdezett rá senki igazából arra, amiket mondok, csakis megróttak, hogy hát nem szabad ám mindent mindenkivel megbeszélni. miért kössem meg ezeket az alkukat? miért ragaszkodjak egy olyan munkahelyhez, ahol meg kell játszam magam? és miért ne akarjam megölni magam, ha azt látom mindenki ilyen körülöttem? azért, mert fehér európai férfi vagyok, azért én fogjam be a pofám, ne legyen irántam megértés? lesajnált, lenézett senkiházi vagyok. belém lehet rúgni, le lehet köpni, hiszen nem titkolom, hogy online pornóra nyáladzok. mindenki csinálja, de boldogan támadunk arra, akiről kiderül, hogy ugyanolyan nyomorult, mint mi. másokra állva mindig magasabbnak látszunk. létezik valami láthatatlan táblázat, amiben benne van, miben kell halmozni, törtetni, törekedni, ha ezen kívül bármiben elégedettséget találsz, annak pedig csak akkor lesz létjogosultsága, ha megfelelő marketinggel gátlástalanul önigazolsz. például, ha egy kis szar félénk "sikertelen" fasz vagy, kezdj el valami buzi sportot, és hangoztasd mindenütt, hogy a sport mennyire magasabbrendű. vagy ha nem leled örömöd a technológiai fejlődésben, osszál meg videókat, amiben emberek magas épületekről ugranak ejtőernyővel vagy ahol indiaiak ülnek ölelkezve a mocsokban. sosem lehetünk boldogok azzal, amink van, de nem dicsekszünk vele. meg ott van az is, hogy amikor valakinek mondjuk a keresztrejtvényfejtés okoz örömöt vagy kapcsolja ki az egóját, akkor nagyon gyorsan le kell alázni mások előtt, mert azt hisszük, ami a másiknak örömöt okoz, az nekem is örömöt kell okozzon, ha meg mégsem, akkor az a másik mennyire egy idióta. ilyen gondolatokkal telik a próbaidőm a munkahelyemen. de biztos, hogy nálam hibádzik valami, hisz az nem lehet, hogy ilyen fantasztikus körülmények között nem a pozitív dolgokra koncentrálok. nem hiába kerülnek el a barátaim...

mindig rá kell döbbenjek, hogy nagyon valószínüleg elmebeteg vagyok. nemrégiben megkaptam a már régen áhított állást. a magánéletem a gyerekkorom óta áhított boldogságban ragyog, mégis undorral gondolok a másnapra. dolgoznom kell megint. csak svájciak. ja nem, van egy jugó is. meg egy albán. gyűlölöm mindet. úgy figyeltem meg, hogy érzelmileg fogyatékosak, és önzőek. a valóságot nem realizálják, csakis a televíziónak és a legalja bulvársajtónak hisznek, lenéznek mindenkit, aki nem svájci, de azzal a lesajnálással, ahogyan az ostoba gyereket szokás. és ez a magabiztosság terjed. lehetsz akárki, ideszoksz, megváltozol. mert pökhendivé válsz, mert különleges leszel attól, hogy egy skanzenba zárkózol, ahol folyik a pénz és az ondó. és hiába történik bármi a világban, mert ide semmi sem juthat be, hiszik. mert ez nem az eu, hiszik. mert itt sosem volt háború, hiszik. mert ők jobbak mindenkinél, hiszik. jelentéktelenebbek mindenkinél. én pedig ezt hiszem. a nagy elmék mind valamit megtapasztalhattak itt, és elhúztak aztán a gecibe. valami történik itt az emberrel, amitől vagy menekül vagy átváltoztatja. talán a pokol egyik felső bugyra. egy olyan purgatórium, ahol a tisztítótűz balzsammal kenegeti a genitáliákat. gyönyörű a hóesés, mámorító a rend, ha a nap süt, az ember hallucinál, hogy zsíros legelő, itt értettem meg, mit jelent. mégis szegénységet érzek. magányt. minél többet vagyok közöttük, annál inkább egyedül érzem magam. közhelyeket találok lépten nyomon, mint legnagyobb igazságok. át nem gondolt mondatok, és az embertelenség magas iskolája. mert egy egy free tibet tüntetés, egy karácsonykor összeadakozott 5 millió frank a niggereknek sajnálatból, az mentesít a mindennapi tisztességes beszéd fontosságától, az emberi bánásmód fontosságától, és nyugodtan összefér az "előrejutás a másik eltaposása által" filozófiájától. a kereszténység démonizálása folyik egy olyan országban, ahol a szűz mária első fájása is ünnepnap. kokainban fogan az összes emberi identitás, ami pedig nem, az üres bábként indul el az útján, majd reklámszlogenek és celebek mondásai, meg egymásnak küldözgetett viccek töltik meg ezt a hideg burkot.

folytatása következik...