amíg gondtalanul éltem-bár tudtam, hogy egyszer majd meghalok, de azt nem, hogy mikor-addig a szorongás állandó volt, nem tudtam mitől félek. nem tudtam azt se, hogy félek. ilyesmit érezhet egy pet palack, amikor este még melegen beletöltöm a másnapi, munkába szánt teámat, és reggelre behorpad, statikussága elbizonytalanodik, egy megfáradt, nikotinfüggő alkoholistaként köszön vissza az este még sportemberként feszítő likvid ozsonnám. igen azthiszem a görnyedség, az izmaim rendeltetésellenes működése, a lelkivilágom feszes szűzhártyájának sérülékenysége, mintha folyamatosan egy épp kiszáradásban lévő ajak égetné bele a tudatomba az érthetetlen információt. olyan ez, mint amikor a felnőttek figyelmeztettek, hogy vigyázz, mert ne tudd meg mi történik, ha rossz leszel! azt se tudtam, mi a rossz vagy jó, és hogy mi történhet, annak még a fantáziám se szabhatott határt, hisz gyermekként bármit el tudtam képzelni. bár ez még most is megy. szorongás. megmagyarázhatatlan félelem, talán halálfélelem ez, tudatalatti rettegés valamitől, ami tulajdonképpen mindennek az értelmét adja. és mennyire érdekes, hogy amint megtudom a pontos időpontot, a szorongás elmúlik. felszabadulok, mint megfázás után, mint szarás után, mint amikor a dohányzást abbahagytam, hirtelen azt fedeztem fel, a világ sokkal teljesebb, mint addig, pedig végig benne éltem. ami eddig utálattal töltött el, most felhasadt, a genny kifolyt, a nyomás elszisszent, a gyűlöletem másokkal szemben elszállt, a világ dolgait önmagukban, a helyükön tudom értelmezni. mert mához pontosan két hónapra aláírom a kilépő papírom, kezet fogok mindenkivel, elköszönök, és itthagyom ezt a helyet. hogy visszatérek-e valaha, azt nem tudom, de szeretettel búcsúzom. szerintem csakis így érdemes. sem a de kár, hogy vége, sem a végre vége nem jó. nem lehet, hogy elhagyom, ha még nem volt elég, és nem lehet, hogy gyűlölöm és azért hagyom abba. ha gyűlölöm is, akkor sem a vége lesz a megoldás, hiába hitegetem magam én is mindig ezzel, a megoldás a megváltásban rejlik. van ami megváltson. és az nem a vége. a megváltás megelőzi a véget. és nem mindegy, hogyan van vége. de ami fontos és nekem mindig megvilágosító, hogy amikor tudom, hogy vége, akkor megszűnik a szorongás. elmúlnak a sérelmek, megnyugszik a lelkem. az addig gyűlölt arcok hirtelen családtaggá válnak, a helyszínek a lakásom szobáivá, a határidők többé nem zavarnak, már nem görnyedve élek, már újra van erekcióm is. nem égethetem fel magam mögött az életem, nem lehet, hogy sérelmekkel távozzak, mert bár nem látom őket többé, de amit nem rendeztem el, az visszaköszön majd. ahogy ezek a büdös kurvák! akiket nem basztam szájon, amikor kellett volna! akik akkor dühítenek fel leginkább, amikor azt látom, hogy nekem is megy, hogy nem vagyok szar, hogy nem elmebetegség elvárni egy olyan életet, amilyenre vágyom, hogy együtt lenni valakivel nem jelenti feltétlen, hogy roppanjon meg az életem. de már messze járnak. lezárandó akták, talán az egóm is befogja a mocskos pofáját, és egyszer majd meghalhatok végre úgy, hogy már semmi sem hiányzik.

kibaszott napsütés! tényleg rohadt egyszerű lények vagyunk. süt a nap, és szinte sebezhetetlenné válik a lelkünk. és tényleg nagyjából ennyi az élet, de azt gondolom, ez nem kevés, sőt! elég is kéne, hogy legyen. mert elvégre a nagy üzletet is azért csinálják meg az emberek, azért tapossák el a másikat, hogy a napfényt élvezhessék, a baj csak az, hogy mikor megvan, és kisüt a nap, elfelejtjük, hogy ezért volt az egész, most jönne az, hogy örülünk neki és fellélegzünk, mert a halál még nem jött el, meg ha el is jön, mikor jöhetne jobbkor, mint mikor ilyen boldog a kis lélek. szóval nem a nagy dolgok a lényeg, nem is az aprók, hanem a lényeg csupán az, ami van. és ami van, az elég is. "ez az én napfényem, nem a tiéd!" ilyet miért nem mondunk? pedig a legértékesebb dolog az univerzumban ez a rohadt hidrogénfúzió! "jó de napfényből nem lehet kenyeret venni" napfény nélkül sem! az a tetves gabona jobban zabálja a napfényt, mint a V8-as a kőolajat...

azt hittük, ez lesz a trónok harca, de miután gyöngyvirágtól lombhullásig jutottunk, megértettük, hogy a roncsfilm zajlik, ahol azt hisszük sose halunk meg, pedig már elveszett a kontroll, nincsen fehér isten, aki eloszlatja a felhőket a gangesz felett, hogy megtudjuk milyen a napfény íze, hiába bújunk angyalbőrbe, ebben a kisvárosban a szomszédok nem tartanak már össze jóban rosszban, nem vagyunk barátok közt, az erotika már nem egészséges, az évszakok többé nem szeszélyesek, a tanúi vagyunk, ahogy feltörik az ötödik pecsét is, elindul a sátán tangó, és hiába vagyok az, akinek lámpást adott az úr pesten, nem látok többé egyetlen csinibabát sem, csak legényanyákat, pogány madonnát, cserélgetem a meseautó kerekeit, próbálom elmondani nekik, hogy nincs kettő négy nélkül, de csak egy dílernek néznek, aki még hajtogatja, hogy légy jó mindhalálig, és lehullanak végül az egri csillagok, és a hídember elindul a bakterházzal együtt keletről nyugatra, annyit mond csak, hogy hagyjál lógva vászka, ő már tudja jól, hogy ez csupán egy taxidermia, ahol ki tudja ki lesz a nexxt, neki sincs már több célja, mint megdönteni hajnal tímeát a szuperbojzzal partiban, dögkeselyűk a nyomozóink, és saul fiát már csak az álom.neten kereshetjük. ez a sorstalanság, ahol végül szilánkokra törik az üvegtigris.

rasszizmus. olyan téma ez, ami már nem létezik, csupán nosztalgiából fenntartják a magányos nyugdíjasok, meg a kisebbségi komplexusukban vergődő szintén magányos, amúgy sokszor igen intelligens gyökerek. nincs abban semmi különös, hogy gyűlölünk, nem kell ideológiát gyártani hozzá, szarul ébredsz, nem állt fel tegnap az új csajjal, a másiknak szebb a kocsija stb. logikus, hogy utálod az első faszfejt, aki csak eszedbe jut. a másfélét rühellni pedig nagyon egyszerű. de azért lássuk be, rasszizmus nem létezik már, hisz nigger az amerikai elnök, muszlim a stockholmi polgármester, cigánykodnak a cégek, kínára meg indiára épül a kapitalizmus, engem töröknek hívnak, spanyolnak néznek és egy japán mangahős kislány érzelmi világával rendelkezem. de már buzizni meg fogyatékosozni sem lehet anélkül, hogy ne nevessük el magunkat. azt kell felismerni mindenkinek önmagában, hogy a gyűlölet ennél sokkal egyszerűbb dolog. amikor népeket ostorozol akkor is ugyanúgy a harag tesz primitívvé, mint amikor elhatárolódsz a cigányozástól, meg amikor cinikus torzszülötteknek tapsolsz a tolerancia nevében. a frissen beültetett vesédet kell adott esetben tolerálnod, más népeket pedig akkor gyűlölj, amikor brazil pornóra vered a farkad, miközben a feleséged a gyereked pelenkázza. mindig saját élményből írok, utáltam én már mindent az életben, de valahogy a kiegyensúlyozottságban, az elégedettség zenjében sosem vagyok képes. hoppá! miért? mert ez ennyi. ahogy az életnek nincsen semmi különösebb értelme, úgy a gyűlölet meg a nagy tettek, meg sikeresség mítosza is csak a kis kisérője az embernek, de úgy ahogy a kullancs. és amikor meghalunk, ez mind velünk hal. egyedül az örök, amiben közösek vagyunk, ezt pedig mindenki hívja, ahogy akarja. szóval ha valamelyik boxos mégegyszer előjön azzal, hogy utánaolvasott, és jézus fekete volt, annak a saját, szembefordítható hüvelykujjával szúrom ki a szemeit, az a sápadtarcú megalomán fasz pedig, aki a fehér faj elleni hadjárattal jön, és fehér felsőbbrendűséggel, annak megnézném az arcát, mit szólna, ha a vágottszemű zsírosképű hunok költöznének a szomszédjába, és ha húzza a száját, akkor seggébe szúrom a szentkoronát, és úgy egyenesítem ki a keresztet rajta. helyükön kezelni a dolgokat! ugyanis amíg mi egymással marakodunk, széthullik a világ alattunk, és kifigurázó meg elhatárolódó meg viccelődő és cinikus legyintéssel a kölykeiteknek basszátok el az életét. és azért mert én mad max szeretnék lenni, nem kötelezhetek rá másokat.

utálom a hétfőt! végre péntek! a jóléti apokalipszis jelmondatai ezek, amiket szerintem helytelenül használunk, bár a lélek motivációit teljesen megértem, de egy picit a dolgok mélyére tekintve, illetve a helyükre rakva azokat, és úgy megvizsgálva már nem fogadom el. emlékezzünk kenobi mesterre, és a "bizonyos szemszögből nézve" tanításra! mindig gyűlöltem a hétfőt, hiszen a hétvége csodálatos történései, a pihenés édes mámora, valójában a "bármit bármikor megtehetek", a szabadságnak a saját magunk által a szombatra és vasárnapra összesűrített hamis illúziója után a rabszolgaság, az önkéntes pokoljárás rettenetének első napja ez. igazából a tévedés alapja, hogy az életünket csak hétvégén kell éljük, szeretni csak a családot kell. a szeretet pontosan olyan dolog, ami független az elszenvedőtől, a szeretet elsősorban és leginkább arra hat, aki csinálja. így van ez a hétfővel is. hosszú munkáséveim alatt rájöttem, hogy kivételezek a hétfővel, hiszen minden egyes kibaszott napot ugyanúgy tudok gyűlölni, sőt egy időben volt úgy, hogy a vasárnapokat mégjobban. és hát nagyon elszégyelltem magam, amikor olykor egy egy keddnek annyira megörültem, ahogyan pénteknek még sosem. a világunk pusztulásának egyik legnagyobb fővárosában, genfben töltöttem mostanában a legcsodálatosabb hétvégéimet, pedig valóban azt tartom, hogy a mostani felelőtlen individualizmus, és agresszív véleményfasizmus szellemi szülőfaluja volt ez hajdan. ma reggel gyönyörködve bámultam a még fel nem szerelt fényreklám konzoljából előkukucskáló veréb testvérpárt, akik félénken, egymás csűdjébe kapaszkodva ugrottak életükben először a mélybe, és kezdték meg a játszóterek, parkok, emberlakta területeken való csuriskodásukat, és nem törődtem azzal, hogy emiatt a munkámból kések, és majd ahogy ez lenni szokott, hallgathatom munkaadóm rosszalló siránkozását, és munkám elvesztésének rémképével való riogatást, mert rendkívül fontos munkaerő vagyok arra az egy két percre, és több havi fizetésemben realizálható a profitelmaradás, amit trehányságom okozott. a forradalom, a világ megváltoztatása ott kezdődik el, amikor a helyére kerül minden, amikor a félelmekre és beidegződött szabályokra fittyet tudunk hányni(mondja meg valaki, mi az a fitty), és azzal foglalkozunk, ami igazán fontos, mivel úgy szívesen meghalok bármikor, hogy nincsen munkahelyem vagy megtakarított pénzem, azért én nem akarok élni, hogy jó munkám legyen, meg jó vagy rossz kurváim, viszont addig nem szeretnék meghalni, amíg nem láthatom a verebeket először repülni vagy amíg nem dugtam búzamezőn az imádott nővel. marcell tegnap könnyeit és taknyát visszaszívva írta le a veszprémi kézilabda csapat veresége miatti érzelmeit, amelyben dicsőítette a sportolókat, mindet, és köszönetet mondott a sportért magáért, bánata egy kedves és őszinte nyugodtsággal írt tulajdonképpen boldog poszt. ganxsta zoli pedig a szörnyű halálát kívánta minden real madrid szurkolónak ugyanebben a pillanatban (tegyük hozzá, másnap korrektül elnézést kért) anélkül, hogy itélkeznénk az iménti két lurkó meglátásai felett, azt azért elmondhatjuk, hogy minden nap lehet péntek, ahogyan mindegyik lehet hétfő is, hogy anakin skywalker meghalt, bizonyos szemszögből nézve igaz. nem is igazán nyálaskodni szerettem volna, csak mindennapos harcom a munkahelyem fekete harcos krisztusával, a hasadt elmém suicid és/vagy prófétikus darabjaival, továbbá a skizofrén elmeháborodottak azon tulajdonságával felvértezve, hogy bármibe bele tudom élni magam, és bármire kívülről tudok tekinteni, rengeteg ilyen és egyéb gondolat bombázza agyam atomjainak protonjait, és megelőzve a maghasadás hatalmas energiájának ezidáig már sajnos számtalanszor végbement hatalmas pusztítását, mintegy hűtőfolyamatként virtuális pennámmal róvom internetes agóránk oszlopaira meglátásaimat, hátha találok egy két hasonlóan megzavarodott vándorfilozófust, aki szintén hajlandó egy kis rendet koldulni velem a közhelyek, az önzőség és a butaság katatón zsivalyába.

megszólal a telefon rohadt idegesítő ébresztője, és még csak nem is aludtam szinte semmit. az idióta mittomén milyen kuntakinte nő férje vagy kije hazajött, és egész éjjel vagy a verést hallottam vagy a nő fuldokló segítségkiáltását. rühellem a fajtájukat. már késésben vagyok. nadrág, cipő fel, kocsiba be. természetesen javában tavasz van már, de mintha még január lenne. ráadásul minden nedves és mocskos. a garázsajtó nyílásával lassan elémtárul a szürkeségen áttetsző építkezés a toronydaruival. káosz a közlekedés, kora reggel a csúcsban minden lámpa sárgán villog. és meg kell álnom tankolni is. megint drágult a benzin, a szaros toyota meg még hengerfejes is. az alja albán benzinkutas amennyit tud németül, azt is azzal az undorító dialektussal mondja, amitől gyorsan meg kell vizsgálnom magam, nem vágta-e ki a szerveimet közben. papucsos muszlim kannibál! kinyomok egy jó szar kávét az automatából, de legalább felébreszt. komolyan mondom a sok szar között még ez a kávé az, ami legkevésbé keserít el. szinte már jólesik. irány az autópálya, alagútba be. a benzinkutas péksütemény nem csak a pólóm és a biztonsági öv közé csurgatja takonyra hasonlító vaniliakrémjét, de még a pöcsömet is összekenem, hagy röhögjenek a beteg hokizón a szembejövők. persze hogy 80-nal faszkodik mindegyik a belső sávban, mert nem sikerült belefulladni a magzatvízbe, most tőlem szívja el az oxigént ez az idióta kurva a szaros cinquecentojával. macskazabáló cigányok gyárthatnak csak ilyen szart. nincsen térerő, mert Istennek pont ebbe a szaros országba kellett lebasznia az összes hegyet, mert cseszegetni jóbot, meg a többi zsidót volt esze, de elosztani rendesen a dolgokat nem. hagy szopjon mindenki. eszembe jut az én drága magyarországom. bezzeg otthon, bezzeg régen minden mennyivel jobb volt, nem voltak ideges faszfejek vagy ha voltak is, szájba lehetett vágni őket következmények nélkül. ma bekapcsolom a rádiót, és csak a magamutogatás, buzik meg niggerek meg nigger buzik nyivákolják a fost. hiányoznak a hooligens koncertek, meg a sok finom proli picsa, akiket egy két műanyagpoharas soproni után bárhol megszopattunk. azok voltak ám a szép évek. de hát nem lehet megélni otthon. gyurcsány mindent elvett. nincs többé nemzet, csak zsidó oligarchák. emlékszem "nem lesz gázáremelés" , hogy mondta ez a geci. oszt mégis lett. én pedig miből éljek meg? ki fogja nekem megadni azt, ami izlandon például alanyi jogon jár. ott nemet mondanak a pénztőkére. azok tudják. én meg itt kell rohadjak ebben a mocskos svájcban. legalább nem voltam olyan puhapöcs, mint a többi, aki otthon szopja a faszt még mindig. sajnálom őket, de faszért nem szedik össze magukat. meg kell buktatni a kormányt! tegyétek meg, és majd ha annyit keresek otthon, mint itt, akkor hazamegyek. szeretem a hazámat, de ne gondolja senki, hogy majd én is éhezek, mint a többi. én megtettem mindig is amit kell, nekem is jár a szeses szigetek. büdös van...