bársony borítja az utcát. meztelen talpammal azt játszom, amit frissen nyírt 3 miliméteres hajon szokás, a keményen álló szálakon körkörösen mozgatom a lábujjaim. jó estét barátom! szólít meg az ellenőr, én pedig barátian átölelem, érvényesítem a jegyem, és bro five-val bocsájt utamra. a metró ajtajában már már lemaradunk, mert nem tudjuk eldönteni, ki is lépjen be előbb, a mosolyok kavalkádjában szinte reménytelen felmérni a sorrendet. kellemes duruzsolás, jobb oldalon a fiatalok énekszava, középen kisgyerekeknek rögtönzött játszóház, az ajtók mellett kicsit morózusabb nagydarab férfiak, akik a gyerekkocsik, bőröndök be és kiléptetésénél önkénteskednek, illetve az arra rászorulók szükségét lesve állnak készen. a metró egész hosszán pedig a szerelem ragyog. a párok boldogan vesznek el egymás tekintetében, legyen öreg vagy fiatal, friss vagy réges régi házas, boldogság, barátság és tisztelet ragyog ezekben a szemekben. a mellettem ülő idősebb nénivel szóba elegyedek, mesél arról, hogy merre járt régen a papóval sétálni, és ajánlja, hogy majd csengessek be a kazinczy utca 45 alatti barátnőjéhez bármikor, amikor arra járok, mert igazi szefárd különlegesség, és amúgyis balgaság kihagyni az ő kávéját, ha már ilyen ritkán járok magyarországon. megköszönöm szépen, "minden jót kedveském" búcsúzik el sára néni, és balra fordulok a mozgólépcsők felé. mindenki jobb oldalon utazik, az államalapításról szóló plakátok, színházi események tájékoztatói és könyvajánlók, amikben elveszhet az ember ezen a felfelé tartó utazáson. mintha tavaszi madárcsiripelés lenne, úgy zsezseg a fiatalok sokasága, mindannyian egy társaság, hisz még ha nem is ismerik egymást, de mint halrajok tudják a másik gondolatait, szeretettel és egy nagy kozmoszban egyetértéssel hullámoznak. öröm látni a világ minden részéről ismerős arcokat. a deák ferenc tér euforikus izgalomba hoz. nem tudom, mi ez, de még a villanyoszlopok tim burtonös világa is ezt a megtört tükrös varázsát kelti bennem. megérkeztem. a józsef attila sörház kellemes, 20. század eleji újságokkal tapétázott falú milliője méginkább magával ragad. rozi a pincérlány mosolyával máris kedvet hozott egy jó pofa mézsör legurításához, míg barátaim megérkeznek. és szállingóznak is. ki ki munkából vagy gyerek mellől szökött el, hogy láthassuk egymást, hogy megbeszéljük a történeteket, hogy felidézzük barátságaink okát, mindenkinek sikerül több kevesebb időt szakítania rám, ahogyan én is izgatottan vártam a nyári szabadságot, hogy ezeket az arcokat csókokkal halmozzam el. van aki vidékről vonatozott fel, de őt is elhozta a pályaudvarról egy fiatalember, akivel a peronon, cigarettavásárlásnál elegyedett szóba. a söröző tulajdonosa vendégül lát minket egy kör pálinkára, látja, hogy először vagyunk itt, és mint magyarországon ez megszokott, a kereskedelmi és vendéglátó helyeken nem csak mosolyból kap az ember nagyon sokat, de előzékenységből és kedvességből is. az idő ilyenkor rohan. a borostyánnak dőlve gyönyörködöm az este fényeiben, ahogyan bekúsznak a főutakra, a mindenféle kézzel készített lámpácskák a kis utcákban fénypermettel szórják be az arra járó kutyasétáltatókat, az emberek sokasága pedig vidáman zsibong szerte mindenfelé. csodálatos karnevál minden nap magyarországon. az a sziget ebben a néha keserű világban, ahol az emberek bebizonyítják nap mint nap, hogy együtt tud működni mindenki, hogy egy szép jövőt csakis egy szeretetteljes jelennel tudunk építeni, hogy bár néha máshogyan gondolkodunk, de ez nem szakíthat el egymástól, hogy emberségből és szeretetből nem csupán a szavak szintjén vizsgázunk, egyszerűen belőlünk fakad a jó, és nem akarjuk egonkat feldíszítve mutatni kifelé azt, ami nem szívből való. hirtelen dudaszó, fékcsikorgás, a fékbe taposok ösztönösen. Salzburg. baleset a belső sávban, mert sietés, önzőség, nekem jár a belső sáv, mert sikeresebb és több vagyok, kurva anyádért nem mész előlem. elaludtam útközben, és csodaszépet álmodtam, most azt kívánom, bárcsak meghaltam volna, mert a valóságba visszatérve lesújt az élmény, hogy azt látom, állandóan a világ megváltásán serénykedünk. a szürke kisegerek motivációs infúziókat kötnek be, hogy megvalósuljon a bennük rejlő különleges nagy mű. a speciális elemek, a beilleszkedni nehezebben tudók önismereti tréningen igyekszenek különlegességüket átlagosra csiszolni mocskos undorító pszichopaták felügyelete mellett. az üzenet mindenhonnan az, hogy valósítsd meg önmagad, légy aki nem vagy, a világ arra vár, hogy jézusként belesétálj, de mással ne törődj, csak magadra koncentrálj, mert a benned rejlő lehetőségek végtelenek, és te lehetsz a legkirályabb tutiász! pedig a boldog embereket figyelve, az önfeledt pillanatokat megélve semmi mást sem látok, érzek, csak elégedettséget, békét azzal, ami van, vágytalanságot, egy kisgyereket, aki röhög azon, hogy a kádban fingani milyen mulatságos. csupán ennyi az egész. és ez a legtöbb, amink lehet, az elég az a maximum, amire kalibrálva vagyunk, hiszen a több az csak teher, nincs rá szükségünk, mert megosztani nem akarjuk a másikkal, nem nekik gyűjtjük, azért kell a több, hogy majd legyen, amikor nem lesz. de mindig lesz, amikor meg nem lesz, akkor az a több sem lesz, mert vannak törvények, amiket nem írhatunk felül. az vagy, amit megeszel. igen, és ha többet eszel, lerakódik zsírként, meg többet szarsz, és akkor az a zsír és szar is te leszel. amit birtokolsz, az birtokba vesz, mert arra már figyelned kell. tele arannyal a testem, de nem veszem fel mindig, mert elszedik majd tőlem. azt látom, hogy a legtöbb embernek több van, mint kell, és néhányaknak meg kevesebb. azokról pedig nem szól hír, akiknek pont annyi van, ami elég. mert azok nem látszanak. mert az látszik, ami csillog, az látszik, ami az asztalról lefolyik, az látszik, ami nem odavaló. hiszen az töri meg a fényt. a nagymama meséjét hallgatva édesen elalszunk, noisiára szeletelve pedig a szívmegállás határáig toljuk az amfetamint. csak amikor a helyére kerülnek a dolgok, akkor leszünk megvilágosodottak. nem valami hatalmas felismerés, nem tömjén és keleti hangzás fedi fel az igazságot, nem elvonulás vagy életvezetési tanácsadás fogja megválaszolni a nagy kérdést, nem az euforikus rádöbbenés valamire hozza meg a megváltást. igen az lehet, hogy nagyon fájdalmas, hogy nagyon szégyenteljes, de semmiképp sem mások fölé emelő vagy csillogással teli, amikor megtörténik az a bizonyos megvilagosodás. nem kapunk díjat érte, nem leszünk izgatottak, nem lesz adrenalinfröccs, nem lesz elismerés, nem fogja tudni senki. csupán megnyugszunk, elégedettek leszünk, nem vágy lesz bennünk, hanem valamilyen tudatosság talán, és ezt csak sejtem, de azok a bizonyos valóban boldog pillanatok számomra ezt bizonyítják. egyetlen benzinkutas volt itthon az, aki ha lehet megjátszottan, de azt a kedvességet adta, amit elvárhatnánk kereskedelmi és vendéglátós dolgozóktól. az, hogy mennyire idegenek az emberek egymással, csak tiv tivi szavaival tudnám leírni, de meghagyom neki. egy pökhendi meglátás: mi magyarok nem vagyunk rosszabbak semmivel sem a svájciaknál, nem kell szégyenkezzünk, de picit sem vagyunk jobbak azoknál a kálvinista pszichopatáknál, és nem volt minden régen jobb, nem kell nekünk sehova se visszatérni, hanem meghaladni akár önmagunkat is, és elengedni mindent amibe görcsösen kapaszkodunk, hogy többnek látszódjunk másoknál.

szóval vannak ezek a videók meg képek, amin például egy bullterrier meg egy kisbaba szerepel, a kölyök nyúzza szerencsétlen ebet, az meg tűri, sőt sokszor cukin játszik is az emberkezdeménnyel. engem rohadtul idegesít, mert valahol a háttérben van egy kőműves testű sértett büszkeségű kölyök vagy egy vagány kiscsaj, és azt próbálják promótálni, hogy ezek a kutyák is barátságosak, a tartáson múlik minden, nem kell beszólni kisköcsög macskabuzik! ma rádöbbentem, mi bajom van ezzel! az, hogy ezek a kutyák egyszerűen cukik, ha játszanak, veszélyesek, ha haragszanak. ahogyan mindegyik másik kutya. nem attól függ, milyen a márkája, hanem pontosan, ahogy kőművesék mondják, a gazdájuk a fasz vagy nem fasz. ez azért érdekes, mert miért különböztetünk meg kutyát és kutyát, mikor megy ez a vita, hogy minden ember egyenlő vagy nem? észrevehető, hogy toleranciakampányos aktivisták követelik az úgynevezett "harci" kutyákat pórázra, meg feltételekhez, és niggerező, zsidózó turbómagyarok követelik a kutyák egyforma megítélését. milyen érdekes, hogy egyik megkülönböztet embert és embert, a másik meg kutyát és kutyát. pedig azt kell látni, hogy minden kutya kutya, minden ember pedig ember, legyen akár nigger, cigány, nyomorék, yorki vagy rotweiler. a lényeg igazából azon van, hogy a másikat akarjuk lenyomni a saját véleményünk túlzásával, meg meg akarjuk különböztetni magunk azoktól, akikhez nem akarunk hasonlítani. nekem van buzi, nigger, zsidó, mindenféle nemzetiségű, nyomorék, szembeteg, szararc, libsi, turbómagyar mindenféle haverom, és ugyanaz maradtam, aki voltam. oxigént alakítok át szén dioxiddá! nem fogok harcolni buzijogokért, és nem fogok harcolni buzijogok ellen. pontosan azért, mert ha harcolok egy ember elfogadásáért, akkor egyetértek azzal, hogy az az illető kisebb értékű, ezért segítenem kell neki. oda kéne figyelnünk, hogy mennyire megkülönböztet mindenki egy fajon belül, legyen az ember vagy kutya (más élőlényeket hagyjuk, csak egyre rosszabb a helyzet) megint oda lyukadunk ki, hogy a helyén kell kezelnünk a dolgokat. nincs olyan, hogy én kurva toleráns vagyok a muszlimokkal, de a fasisztoid embereket ellehetetleníteném bármi áron! nincs olyan, hogy állatbarát vagyok, mert az állatok csodálatosak és egyenlőek, de a kínaiaktól húde undorodom! és nem kell nyílvánosan megszégyeníteni, meg kinevetni sem a feketepákót, sem a górnagymáriát, sem jézus krisztust. magunkba kel nézni, miért utáljuk ezt vagy azt, és tuti ott lesz a félelem attól, hogy amit utálunk az bennünk is megvan, de ha hangosan harcolunk ellene, akkor elnyomhatjuk. nem kell ez a kamu! nem kel legyőzni senkit. ez a szeresd az ellenséged közhely is pont arról szól, hogy ne utáld magadat benne, mert szopni fogsz, és nem kell azt se engedni, hogy bántson téged, nyílván ne idióta legyél, hanem a dolgokat önmagukban is látó! a lényeg az, hogy nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak a másiknál, akár emberek akár kutyák vagyunk. és nehogy bárki megsértődjön mert lekőműveseztem, én például azért cikizem őket, mert én bálnatestű puhos vagyok, és irigylem a szikkadt izmos csávókat, de mivel lusta hedonista féreg vagyok, megpróbálom őket ledegradálni, így talán a zsíros testemet fel tudom minősíteni pár kategóriát.

emlékszem az első romero filmre, amit láttam. a holtak hajnala volt, az újabb változat. le voltam nyűgözve ettől a nagyon ütős allegóriától. zombi apokalipszis van, a túlélők a shopping centerben, zombik ezrei körülötte, tisztára, mint egy hooligans koncert. először élveztem nagyon elképzelni, és azóta is álmodozom arról néha, hogy mi mindent művelnék egy ilyen helyzetben. aztán éreztem a kiszolgáltatottságot, a magányt, a reménytelenséget, azt hogy egy öntudatlan, mohó tömeggel állok szemben, akiknek sosem elég semmi, akik nem értik amit beszélek, nem hagynak békét nekem, de közéjük beilleszkedni csakis önmagam teljes feladásával tudnék, ami nem élet számomra, pedig az imponál, hogy sokan vannak, összetartanak, közösen cselekednek, legalábbis tűnik nekem így a tetőről. a falak, az üvegajtók viszonylagos védelmében azonban mi kevesek, akiknek megadatik az önálló döntés lehetősége, a kaja, felszerelés, mert valamiért a tömeg fölé tudunk emelkedni ideiglenesen, a pökhendiség jut, egymás hátbadöfése, elárulása, kihasználása, elpusztítása, hiszen mert kiváltságosaknak érezzük magunkat, mindent megtehetünk. ráfeküdtem a témára, még a zombi túlélő kézikönyvet is elolvastam, és jött a walking dead. a kategória csúcsának lehet mondani. komoly dilemmák, nagyszerű atmoszféra, tulajdonképpen a téma méltó lezárása. 2-3 évad alatt. aztán egyre többen, akik addig megmosolyogták gyerekes érdeklődésemet, egyszerre rajongók lettek. megjelentek az óriásplakátok, megjelentek a boltokban külön zombiapokalipszis ajánlatok láncfűrészre meg mindenre. (hozzá kell tenni, a láncfűrészt használni a legnagyobb hiba egy zombitámadáskor) és így az egész zombitémát felfalta a tömeg zombijellege. a nagy dilemmákból annyi lett, hogy ki halt meg az előző részben, és hogy te ki lennél. és azt hiszem a választ a szuperhősös filmeknél találtam meg. különösképpen az iron mannél. tony stark tipikus self made féreg. olyan, mint tupac vagy általában korunk ideálja. aki a saját kezével teremt meg mindent, akit leszophat mindenki, mert nem áll senki sem az álmai útjába, nincs szüksége senkire ahhoz, hogy boldoguljon. és ebben meghasonlik. rájön, hogy semmit nem ér a világban egyedül lenni a császár, hogy igenis szüksége van a többiekre, hogy egy szuperhős arra vágyik a legjobban, hogy a többi ember között lehessen, hogy meglegyen a csaja, hogy ott legyen a segítség neki is mindig, hogy számíthasson ő is valakire. és ebből levonható a következtetés, hogy a legnagyobb bajunk az ma, hogy nem számítunk egymásra, hogy már 100 éve is az volt a minta, hogy "egyedül a két kezemmel raktam össze mindent". de ez bukik, magunkra maradtunk, széthullottak a családok, meglopjuk a másikat, áttaposunk mindenkin, mindenféle szélhámosokra hallgatunk, akik azt tanítják, hogy valósítsuk meg álmaink, hogy egyedül képesek vagyunk bármire, hogy nem állhat senki a vágyaink és közénk, hogy a világ kegyetlen, erősnek kell lenni, és senki sem próbálja a kapcsolatainkat erősíteni. "szakítsd meg a kapcsolatod a negatív emberekkel, csak lehúznak!" sehol nem hallom, hogy igen, aki geci veled, menj és szeretgesd meg, mert csak az a baja. és ez látszik a politikában is. mert már a főnemeseink nem akarnak egy erős országot, egy összetartó nemzetet, a magyar király ma már mindent úgy alakít, hogy egyedül is a legerősebb kutya legyen, a leggazdagabb, nem támogatásra van neki szüksége, hanem tőle függőkre, de leginkább senkire. és ezt a tendenciát meg kellett volna már régen állítani. kétezer éve tanultuk meg a módját, mégis azóta is az egyéni érvényesülés, a tupacok, a bill gatesek, a steve jobsok, akiket fényezünk, és nem azért fenyeget az iszlám terjedése veszéllyel, mert koszos kecskebaszók özönlenek a ragyogóan tiszta, erkölcsileg kifinomult, fehérbőrű városainkba, hanem mert ha egyszer valóban szemben áll európa és az iszlám, akkor ők majd egyként állnak szemben egy ostoba, egymásra mutogató, individualista pökhendi tömeggel, akik ahányan vannak, annyit akarnak. ha felismernénk végre, hogy nem tudunk egymás nélkül élni, és létezne egymásra támaszkodás, akkor a probléma eleve nem létezne, ami most majd meghatároz lassan mindent. mert félünk a másik embertől, nem bízunk benne, és ő is így érez, és így lett olyanná az ember, mint a veszett patkány, és itt ér körbe a dolog. ebből a tömegemberből lesz az a zombi horda, aki majd körülállja hörögve a bevásárló központot, és ilyen emberekből kell majd megszervezni azt a csoportot is, aki megvédi egymást, túlél, esetleg újrakezdhet. beleborzongok, hogy egyszer majd már elaludni sem szabad egy percre sem, mert amint nem figyelek, máris valaki hátbaszúr, áttapos rajtam, csak mert egy youtube videóban hatásos zenei aláfestéssel elhitették vele, hogy valósítsa meg önmagát.

mindig elgondolkodom, valaki olyat látok, aki nyomorék, béna, vak, gyogyós stb. bevallom, elfog a sírás mindig. nem szomorúság ez, együttérzés, sajnálkozás, tehetetlenség, bűntudat, harag. bűntudat, mert mindent odaadnék nekik, harag, mert nekem mindenem megvan, amiből neki egyetlen dolog is mindennél többet jelentene, én mégis olykor elégedetlen, nyugtalan vagyok, olykor pedig szorongok, aggódom. ma begurult a mekibe egy als-es csávó. teljesen tönkrement testtel, még beszélni úgy ahogy tudott, de sose legyen egyetlen ellenségem se ilyen állapotban. rámnézett. én visszanéztem rá, de lesütöttem az egészséges szemem, és a könnyeimmel küzdöttem. az egészséges számhoz emeltem az egészséges kezemmel az egészségtelen kólámat, a másik egészséges hüvelykujjammal kikapcsoltam az ájfónom, hangosan kiszürcsöltem az alját az italomnak, egészséges lábammal a kukához ballagtam, és homo sapienst megszégyenítő ujjmozdulatokkal leürítettem a tálcát, és ő végig követett a tekintetével. ránéztem, szép napot kívántam neki, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak tátogtam, neki fel se tűnt, hogy szenvedek a frusztracióimtól, a képmutatás miatti bűntudattól, hogy ott abban az egymásranézésben az egész életem történései végigszaladnak az agyamon, megszégyenülök egyszerre ezerszer, és nem tudom hogyan viselkedjek, mit tegyek, menjek oda beszélni vele? miért? miről? köszönjek neki hangosan, széles mosollyal, mint megannyian, akik ezzel leplezik bűntudatukat, vele kiemelten nyálaskodnak, engem-mert egészséges vagyok-le se köpnek. azt teszem, ahogyan mindig. ugyanúgy kezelem, mint bárki mást. dolgoztam együtt dawn-os sráccal, vicceltem vele, nem figyelmeskedtem, szerettük egymást, sokszor kicsúfolt ő is engem. volt üvegcsontú ismerősöm, akinek sokszor nevetéskor megrepedtek a bordái, őt mindig táncolással baszogattam, rongylábúnak hívtam, szerettük egymást. de hiába kezeltem egyformán, hiába tudtam teljesen felszabadult lenni, hiába cikiztem fogyatékosságukkal őket, hiába tűntem sokszor bolondabbnak, elesettebnek, mindig éreztem, hogy nem tudhatom mi kell a másik embernek, hogy mindannyian másra vágyunk, hogy odaadnék nekik mindent, és nem is tudom igazán, mi kellhet nekik, és hogy velük szemben olyan tehetetlennek érzem magam, mint ahogy ők érezhetik maguk az adott problémájuk miatt a világgal szemben. vajon mit adhatok annak, aki mire szorul rá? gyűlölöm a szánakozó, bűntudatos, direkt kedves, sajnálkozó, megkülönböztetően odafigyelő viselkedést, ahogy gyakran velem is bánnak a keleteurópaiságom miatt, ahogyan buzikkal, fogyikkal, gyépésekkel, hermafroditákkal, niggerekkel, kutyákkal, gyerekekkel stb. bánik mindenki, azt a szörnyű sajnálkozást, hogy jaaaj nekik milyen rossz lehet, adjunk neki azt, amire mi gondolunk, hogy biztos kell nekik. vajon hogyan tudhatom meg, mi kell annak, aminek mije nincs? csak sírni tudok, és ha csaj lennék vagy valami fasszopó közhelyhuszár, gusztustalan egotréner, önismereti légysikeres brókerfetisiszta, akkor úgy mondanám, hogy ezek az emberek angyalok közöttünk, akik a bűneinket veszik magukra, és megváltanak minket nap, mint nap, mi pedig köpünk az egészre, és csak a nagyobb péniszt akarjuk. és igen tudom, ilyenkor mindenki magába néz, hogy nem is, mert ő nagyon is igyekszik, hogy jó ember legyen, de ha valóban így lenne, akkor sem a környezetünket, sem a kultúránkat nem vágnánk haza, és mondjuk a jelenlegi menekült vagy bevándorló vagy akármilyen problémát sem úgy oldanánk meg, hogy vagy a muszlim gecit vagy a faskó gecit vagy a libsi gecit utáljuk, hanem felnőttként viselkednénk. nem tudom, mi a megoldás, és egyedül sosem fogok rájönni, annyit tudok, hogy akivel ma találkoztam, nagyon is tudja, hogy mire vágyik.

az éjjel leninnel álmodtam. furcsa élmény volt, mert mint a legkedveltebb, legirigyeltebb menő csávó a baráti társaságokban, eléggé elfoglalt volt, sokan rajongták körül, de nem mint történelmi figurát, hanem mondom, mint a menő arcot. pedig megbeszéltük, hogy sakkozni fogunk. aztán így is lett, beszélgettünk, kérdeztem tőle mindenfélét, főleg hogy kikkel találkozott itt svájcban 100 évvel ezelőtt, miért nem lett dadaista lázadó, milyenek voltak azok az arcok akkor, akik a mostani világ meghatározó történelmi figurái. nyílván egy álomban lenin válaszai is az én tudatalattim válaszai, így azok sajátos rádöbbenések, az információk, érzelmek feldogozásának különleges módja, de mindenképpen megvilágosító, felszabadító, ahogyan kb egy évvel ezelőtt orbán viktorral voltam sörözni álmomban, nagyon jót beszélgetni, és azthiszem akkor engedtem el a gyűlöletemet, amit iránta oly sokáig éreztem. és így lettem korrekten kritikus a miniszterelnökkel szemben. de visszatérve leninhez, ő mostmár az én leninem, sőt egy kicsit most azokhoz a nagy szellemekhez közelinek érzem magam, akik a múlt század elején svájcban gyűltek össze, és indultak útjukra, szabadultak fel és valósultak meg. és nem szellemi magasságban érzem magamat hozzájuk közelinek, nem a zseniben, de egy leninnel sakkozás, egy orbánviktorral baráti sörözés álmomban, megérteti velem, hogy mindenhol ott van az ember a nagy ikonok mögött is, hogy a kultikus személyek, legyenek imádottak, gyűlöltek, a frusztrációink áldozatai, és hogy a viszonyunk másokhoz, főleg az utálat, a harag, de akár a szeretetnek a lebutítottabb formái mind a saját magunkkal való konfliktusaink kivetülései. tehát akit utálok, abban azt utálom, aki én vagyok vagy aki én nem vagyok, de szeretnék lenni, és tisztán látni csakis ennek a konfliktusnak a feloldódása után lehet. tehát a miniszterelnök nem azért fasz, mert utálom, lenin pedig nem azért mítikus, mert én sosem lehetek lenin. úgyhogy ma reggel bejöttem a munkahelyemre, végigtekintettem mindenkin, szemernyi haragot vagy irígységet nem éreztem, inkább olyan békés szeretetszerűséget, mint a corvinus egyetem melletti kocsmában orbán iránt. mind egy szintre érkeztünk, mind egyenlőek lettünk a szememben ma reggel. és ebben a lelkiállapotban felmondtam. békében és szeretetben. és boldog vagyok. és nyugodt. és nincs mit eleresztenem. ugyanígy szeretnék egyszer majd meghalni is.

törölgetem folyamatosan az ismerősöket a fészbúkon. érdekes, hogy meg sem tudom magyarázni miért, csak azt tudom, hogy azt érzem a közösségi média sokkal többre hivatott. a családok széthullanak, közhely. a barátságok érdekektől függnek, közhely. csak magára számíthat az ember, közhely. és így tovább közhelyek, amik mind valami borzasztó szomorú, de sajnos mára teljesen elcsépelt igazságot hordoznak. én egyre magányosabb vagyok, minél egyszerűbb elérni a másikat. pedig nekem, aki elszakította magát a környezettől, amiben felnőtt, amiben otthon van, az egyik legfontosabb, hogy akik a létezésemet kibélelték a szeretet, az odafigyelés, a barátság szalmájával, azok megmaradjanak az életemben, legyenek bármennyire messze is a globuson. és amikor ez az egész fészbúk elindult, azt éreztem most valami olyanra bukkant az emberiség, ami végre a jövőnek nem azt az változatát mutatja, amiben a weyland corp. xenomorphokkal akarja az utcai rendfenntartást forradalmasítani, ahol nem vagy smith vagyok vagy o'brien, ahol nem kell emberevők elől menekülnöm a hidrogénbomba pusztította tájon, ahol nem nagyon gazdag kiváltságos hedonisták és nyomorgó emberállatok a két társadalmi osztály, hanem végre a technológiai fejlődés a uss. enterprise fedélzetére vezet. hogy végre azt érzem, nem akarok újra faluközösségben élni, a fonóban ismerkedni, és számszeríjjal szarvasra lőni, hanem a jövőben végre felülemelkedünk az alantas mohóságon, a számítástechnika végre nem elszakít, inkább összehoz minket, hogy valami olyan hálózat fonja be a világot, ami mindenkit a középre emel, mindenkinek lesz segítő kéznyújtás, senki sem marad magára, a család mintájára végre összeáll a társadalom, hogy zuckerberg befejezi végre a jézuskrisztus munkáját. mi lenne nagyobb vívmány, mint az hogy nem maradsz magadra, hogy nem szakíthat el egymástól sem távolsag, sem technika, hogy többé nem pártokat választunk, hogy megváltsák a lelkünk, hanem ahogy naívan gyerekként elképzeltük, amit megbeszélünk egymás között, hogyan lenne jó, úgy valósítjuk meg, és nem kell engedélyeztetni, meg iktatni, meg megbízni, meg bürokrálni, működhet, ahogyan egy család is működik. és akkor még ott van az is, hogy minden ismerősömmel ha az élményt nem is, de az információt megoszthatom, akivel érdekel, hogy vagyok, hol vagyok, hogy ők hogy vannak, hogy ők hol vannak. hogy amíg eddig postára adtuk a leveleket, telefonon próbáltunk magas költségen trécselgetni kettesben, mostantól ez egyszerűbb lesz, és ha bízunk magunkban, hogy gyermeket tudunk nevelni, hogy munkát tudunk végezni, hogy tájékozódni tudunk a világban, akkor bízhatunk az emberi intelligenciában annyira, hogy ennek a lehetőségét a szolgálatunkba állítva problémát oldhatunk meg, szakadékokat hidalhatunk át. olyan naív lennék, hogy ezt képzeltem, hogy szeretném, hogy ne a múltba visszarévedve vágyjuk a mára már működésre képtelen közösségszervező modelleket, hanem reflektálva a változásokra, a haladó időre, mi is fejlődve törekedjünk arra, hogy ne csupán révedjünk a múltba, ne csupán lemondóan "úgysemlehetségesezzünk" hanem bízva a jövőben, úgymond leszüreteljük annak gyümölcseit? igen. naív vagyok. mert nem a "hogy vagy kisfiam", nem a "srácok az a véleményem, mit szóltok", hanem az "oszd meg, lájkold, vedd meg, óriási lehetőség, mentost nyelt, kurva anyád, mocskos férgek, jaj trianon, jaj holokauszt, ez meghalt, nem is ismertem, megint kurva anyád, megosztotta index postját, milyen raj kocsi, de te is stb." zajlik, a pénzkeresés, a manipuláció, az elszigetelődés, a tömegesedés. megint emberölésre használjuk a tüzijátékot, agymosásra a papírt, pusztításra a magfúziót, aztán legyintünk egyet sóhajtva, hogy az ember már csak ilyen, ez van, nincs mit tenni, régen jobb volt. az oravecznóra tréningek magányosok ezreit hajtja a hazugságok karámjába, mantrázza, hogy nincs lehetetlen, mégse hiszi el senki, hogy a világot jobbá tehetjük, csak annyit, hogy "ha elesel állj fel, ha elédállnak taposs át, csak magadra számíthatsz, lehet neked is mercid". a nagy buddha kiállt valaha az emberek elé úgy, hogy "na mi van gecik, mit szóltok milyen zsírarc vagyok!"? ha azt gondolod bármire képes vagy, bármit elérhetsz, miért nem bízol a másik emberben, miért nem hiszed, hogy van más, mint gyarlóság? miért a két legnagyobb trend az ego szintjén a "bármit elérhetsz" és a közösség szintjén az "ááá, úgysem lehetséges, hogy az emberek.."? miért szégyelljem, hogy idealista vagyok, miért nem törődöm a saját dolgommal basszammeg...