mindig elgondolkodom, valaki olyat látok, aki nyomorék, béna, vak, gyogyós stb. bevallom, elfog a sírás mindig. nem szomorúság ez, együttérzés, sajnálkozás, tehetetlenség, bűntudat, harag. bűntudat, mert mindent odaadnék nekik, harag, mert nekem mindenem megvan, amiből neki egyetlen dolog is mindennél többet jelentene, én mégis olykor elégedetlen, nyugtalan vagyok, olykor pedig szorongok, aggódom. ma begurult a mekibe egy als-es csávó. teljesen tönkrement testtel, még beszélni úgy ahogy tudott, de sose legyen egyetlen ellenségem se ilyen állapotban. rámnézett. én visszanéztem rá, de lesütöttem az egészséges szemem, és a könnyeimmel küzdöttem. az egészséges számhoz emeltem az egészséges kezemmel az egészségtelen kólámat, a másik egészséges hüvelykujjammal kikapcsoltam az ájfónom, hangosan kiszürcsöltem az alját az italomnak, egészséges lábammal a kukához ballagtam, és homo sapienst megszégyenítő ujjmozdulatokkal leürítettem a tálcát, és ő végig követett a tekintetével. ránéztem, szép napot kívántam neki, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak tátogtam, neki fel se tűnt, hogy szenvedek a frusztracióimtól, a képmutatás miatti bűntudattól, hogy ott abban az egymásranézésben az egész életem történései végigszaladnak az agyamon, megszégyenülök egyszerre ezerszer, és nem tudom hogyan viselkedjek, mit tegyek, menjek oda beszélni vele? miért? miről? köszönjek neki hangosan, széles mosollyal, mint megannyian, akik ezzel leplezik bűntudatukat, vele kiemelten nyálaskodnak, engem-mert egészséges vagyok-le se köpnek. azt teszem, ahogyan mindig. ugyanúgy kezelem, mint bárki mást. dolgoztam együtt dawn-os sráccal, vicceltem vele, nem figyelmeskedtem, szerettük egymást, sokszor kicsúfolt ő is engem. volt üvegcsontú ismerősöm, akinek sokszor nevetéskor megrepedtek a bordái, őt mindig táncolással baszogattam, rongylábúnak hívtam, szerettük egymást. de hiába kezeltem egyformán, hiába tudtam teljesen felszabadult lenni, hiába cikiztem fogyatékosságukkal őket, hiába tűntem sokszor bolondabbnak, elesettebnek, mindig éreztem, hogy nem tudhatom mi kell a másik embernek, hogy mindannyian másra vágyunk, hogy odaadnék nekik mindent, és nem is tudom igazán, mi kellhet nekik, és hogy velük szemben olyan tehetetlennek érzem magam, mint ahogy ők érezhetik maguk az adott problémájuk miatt a világgal szemben. vajon mit adhatok annak, aki mire szorul rá? gyűlölöm a szánakozó, bűntudatos, direkt kedves, sajnálkozó, megkülönböztetően odafigyelő viselkedést, ahogy gyakran velem is bánnak a keleteurópaiságom miatt, ahogyan buzikkal, fogyikkal, gyépésekkel, hermafroditákkal, niggerekkel, kutyákkal, gyerekekkel stb. bánik mindenki, azt a szörnyű sajnálkozást, hogy jaaaj nekik milyen rossz lehet, adjunk neki azt, amire mi gondolunk, hogy biztos kell nekik. vajon hogyan tudhatom meg, mi kell annak, aminek mije nincs? csak sírni tudok, és ha csaj lennék vagy valami fasszopó közhelyhuszár, gusztustalan egotréner, önismereti légysikeres brókerfetisiszta, akkor úgy mondanám, hogy ezek az emberek angyalok közöttünk, akik a bűneinket veszik magukra, és megváltanak minket nap, mint nap, mi pedig köpünk az egészre, és csak a nagyobb péniszt akarjuk. és igen tudom, ilyenkor mindenki magába néz, hogy nem is, mert ő nagyon is igyekszik, hogy jó ember legyen, de ha valóban így lenne, akkor sem a környezetünket, sem a kultúránkat nem vágnánk haza, és mondjuk a jelenlegi menekült vagy bevándorló vagy akármilyen problémát sem úgy oldanánk meg, hogy vagy a muszlim gecit vagy a faskó gecit vagy a libsi gecit utáljuk, hanem felnőttként viselkednénk. nem tudom, mi a megoldás, és egyedül sosem fogok rájönni, annyit tudok, hogy akivel ma találkoztam, nagyon is tudja, hogy mire vágyik.

Megosztás a facebookon