emlékszem az első romero filmre, amit láttam. a holtak hajnala volt, az újabb változat. le voltam nyűgözve ettől a nagyon ütős allegóriától. zombi apokalipszis van, a túlélők a shopping centerben, zombik ezrei körülötte, tisztára, mint egy hooligans koncert. először élveztem nagyon elképzelni, és azóta is álmodozom arról néha, hogy mi mindent művelnék egy ilyen helyzetben. aztán éreztem a kiszolgáltatottságot, a magányt, a reménytelenséget, azt hogy egy öntudatlan, mohó tömeggel állok szemben, akiknek sosem elég semmi, akik nem értik amit beszélek, nem hagynak békét nekem, de közéjük beilleszkedni csakis önmagam teljes feladásával tudnék, ami nem élet számomra, pedig az imponál, hogy sokan vannak, összetartanak, közösen cselekednek, legalábbis tűnik nekem így a tetőről. a falak, az üvegajtók viszonylagos védelmében azonban mi kevesek, akiknek megadatik az önálló döntés lehetősége, a kaja, felszerelés, mert valamiért a tömeg fölé tudunk emelkedni ideiglenesen, a pökhendiség jut, egymás hátbadöfése, elárulása, kihasználása, elpusztítása, hiszen mert kiváltságosaknak érezzük magunkat, mindent megtehetünk. ráfeküdtem a témára, még a zombi túlélő kézikönyvet is elolvastam, és jött a walking dead. a kategória csúcsának lehet mondani. komoly dilemmák, nagyszerű atmoszféra, tulajdonképpen a téma méltó lezárása. 2-3 évad alatt. aztán egyre többen, akik addig megmosolyogták gyerekes érdeklődésemet, egyszerre rajongók lettek. megjelentek az óriásplakátok, megjelentek a boltokban külön zombiapokalipszis ajánlatok láncfűrészre meg mindenre. (hozzá kell tenni, a láncfűrészt használni a legnagyobb hiba egy zombitámadáskor) és így az egész zombitémát felfalta a tömeg zombijellege. a nagy dilemmákból annyi lett, hogy ki halt meg az előző részben, és hogy te ki lennél. és azt hiszem a választ a szuperhősös filmeknél találtam meg. különösképpen az iron mannél. tony stark tipikus self made féreg. olyan, mint tupac vagy általában korunk ideálja. aki a saját kezével teremt meg mindent, akit leszophat mindenki, mert nem áll senki sem az álmai útjába, nincs szüksége senkire ahhoz, hogy boldoguljon. és ebben meghasonlik. rájön, hogy semmit nem ér a világban egyedül lenni a császár, hogy igenis szüksége van a többiekre, hogy egy szuperhős arra vágyik a legjobban, hogy a többi ember között lehessen, hogy meglegyen a csaja, hogy ott legyen a segítség neki is mindig, hogy számíthasson ő is valakire. és ebből levonható a következtetés, hogy a legnagyobb bajunk az ma, hogy nem számítunk egymásra, hogy már 100 éve is az volt a minta, hogy "egyedül a két kezemmel raktam össze mindent". de ez bukik, magunkra maradtunk, széthullottak a családok, meglopjuk a másikat, áttaposunk mindenkin, mindenféle szélhámosokra hallgatunk, akik azt tanítják, hogy valósítsuk meg álmaink, hogy egyedül képesek vagyunk bármire, hogy nem állhat senki a vágyaink és közénk, hogy a világ kegyetlen, erősnek kell lenni, és senki sem próbálja a kapcsolatainkat erősíteni. "szakítsd meg a kapcsolatod a negatív emberekkel, csak lehúznak!" sehol nem hallom, hogy igen, aki geci veled, menj és szeretgesd meg, mert csak az a baja. és ez látszik a politikában is. mert már a főnemeseink nem akarnak egy erős országot, egy összetartó nemzetet, a magyar király ma már mindent úgy alakít, hogy egyedül is a legerősebb kutya legyen, a leggazdagabb, nem támogatásra van neki szüksége, hanem tőle függőkre, de leginkább senkire. és ezt a tendenciát meg kellett volna már régen állítani. kétezer éve tanultuk meg a módját, mégis azóta is az egyéni érvényesülés, a tupacok, a bill gatesek, a steve jobsok, akiket fényezünk, és nem azért fenyeget az iszlám terjedése veszéllyel, mert koszos kecskebaszók özönlenek a ragyogóan tiszta, erkölcsileg kifinomult, fehérbőrű városainkba, hanem mert ha egyszer valóban szemben áll európa és az iszlám, akkor ők majd egyként állnak szemben egy ostoba, egymásra mutogató, individualista pökhendi tömeggel, akik ahányan vannak, annyit akarnak. ha felismernénk végre, hogy nem tudunk egymás nélkül élni, és létezne egymásra támaszkodás, akkor a probléma eleve nem létezne, ami most majd meghatároz lassan mindent. mert félünk a másik embertől, nem bízunk benne, és ő is így érez, és így lett olyanná az ember, mint a veszett patkány, és itt ér körbe a dolog. ebből a tömegemberből lesz az a zombi horda, aki majd körülállja hörögve a bevásárló központot, és ilyen emberekből kell majd megszervezni azt a csoportot is, aki megvédi egymást, túlél, esetleg újrakezdhet. beleborzongok, hogy egyszer majd már elaludni sem szabad egy percre sem, mert amint nem figyelek, máris valaki hátbaszúr, áttapos rajtam, csak mert egy youtube videóban hatásos zenei aláfestéssel elhitették vele, hogy valósítsa meg önmagát.

Megosztás a facebookon