törölgetem folyamatosan az ismerősöket a fészbúkon. érdekes, hogy meg sem tudom magyarázni miért, csak azt tudom, hogy azt érzem a közösségi média sokkal többre hivatott. a családok széthullanak, közhely. a barátságok érdekektől függnek, közhely. csak magára számíthat az ember, közhely. és így tovább közhelyek, amik mind valami borzasztó szomorú, de sajnos mára teljesen elcsépelt igazságot hordoznak. én egyre magányosabb vagyok, minél egyszerűbb elérni a másikat. pedig nekem, aki elszakította magát a környezettől, amiben felnőtt, amiben otthon van, az egyik legfontosabb, hogy akik a létezésemet kibélelték a szeretet, az odafigyelés, a barátság szalmájával, azok megmaradjanak az életemben, legyenek bármennyire messze is a globuson. és amikor ez az egész fészbúk elindult, azt éreztem most valami olyanra bukkant az emberiség, ami végre a jövőnek nem azt az változatát mutatja, amiben a weyland corp. xenomorphokkal akarja az utcai rendfenntartást forradalmasítani, ahol nem vagy smith vagyok vagy o'brien, ahol nem kell emberevők elől menekülnöm a hidrogénbomba pusztította tájon, ahol nem nagyon gazdag kiváltságos hedonisták és nyomorgó emberállatok a két társadalmi osztály, hanem végre a technológiai fejlődés a uss. enterprise fedélzetére vezet. hogy végre azt érzem, nem akarok újra faluközösségben élni, a fonóban ismerkedni, és számszeríjjal szarvasra lőni, hanem a jövőben végre felülemelkedünk az alantas mohóságon, a számítástechnika végre nem elszakít, inkább összehoz minket, hogy valami olyan hálózat fonja be a világot, ami mindenkit a középre emel, mindenkinek lesz segítő kéznyújtás, senki sem marad magára, a család mintájára végre összeáll a társadalom, hogy zuckerberg befejezi végre a jézuskrisztus munkáját. mi lenne nagyobb vívmány, mint az hogy nem maradsz magadra, hogy nem szakíthat el egymástól sem távolsag, sem technika, hogy többé nem pártokat választunk, hogy megváltsák a lelkünk, hanem ahogy naívan gyerekként elképzeltük, amit megbeszélünk egymás között, hogyan lenne jó, úgy valósítjuk meg, és nem kell engedélyeztetni, meg iktatni, meg megbízni, meg bürokrálni, működhet, ahogyan egy család is működik. és akkor még ott van az is, hogy minden ismerősömmel ha az élményt nem is, de az információt megoszthatom, akivel érdekel, hogy vagyok, hol vagyok, hogy ők hogy vannak, hogy ők hol vannak. hogy amíg eddig postára adtuk a leveleket, telefonon próbáltunk magas költségen trécselgetni kettesben, mostantól ez egyszerűbb lesz, és ha bízunk magunkban, hogy gyermeket tudunk nevelni, hogy munkát tudunk végezni, hogy tájékozódni tudunk a világban, akkor bízhatunk az emberi intelligenciában annyira, hogy ennek a lehetőségét a szolgálatunkba állítva problémát oldhatunk meg, szakadékokat hidalhatunk át. olyan naív lennék, hogy ezt képzeltem, hogy szeretném, hogy ne a múltba visszarévedve vágyjuk a mára már működésre képtelen közösségszervező modelleket, hanem reflektálva a változásokra, a haladó időre, mi is fejlődve törekedjünk arra, hogy ne csupán révedjünk a múltba, ne csupán lemondóan "úgysemlehetségesezzünk" hanem bízva a jövőben, úgymond leszüreteljük annak gyümölcseit? igen. naív vagyok. mert nem a "hogy vagy kisfiam", nem a "srácok az a véleményem, mit szóltok", hanem az "oszd meg, lájkold, vedd meg, óriási lehetőség, mentost nyelt, kurva anyád, mocskos férgek, jaj trianon, jaj holokauszt, ez meghalt, nem is ismertem, megint kurva anyád, megosztotta index postját, milyen raj kocsi, de te is stb." zajlik, a pénzkeresés, a manipuláció, az elszigetelődés, a tömegesedés. megint emberölésre használjuk a tüzijátékot, agymosásra a papírt, pusztításra a magfúziót, aztán legyintünk egyet sóhajtva, hogy az ember már csak ilyen, ez van, nincs mit tenni, régen jobb volt. az oravecznóra tréningek magányosok ezreit hajtja a hazugságok karámjába, mantrázza, hogy nincs lehetetlen, mégse hiszi el senki, hogy a világot jobbá tehetjük, csak annyit, hogy "ha elesel állj fel, ha elédállnak taposs át, csak magadra számíthatsz, lehet neked is mercid". a nagy buddha kiállt valaha az emberek elé úgy, hogy "na mi van gecik, mit szóltok milyen zsírarc vagyok!"? ha azt gondolod bármire képes vagy, bármit elérhetsz, miért nem bízol a másik emberben, miért nem hiszed, hogy van más, mint gyarlóság? miért a két legnagyobb trend az ego szintjén a "bármit elérhetsz" és a közösség szintjén az "ááá, úgysem lehetséges, hogy az emberek.."? miért szégyelljem, hogy idealista vagyok, miért nem törődöm a saját dolgommal basszammeg...

Megosztás a facebookon