bársony borítja az utcát. meztelen talpammal azt játszom, amit frissen nyírt 3 miliméteres hajon szokás, a keményen álló szálakon körkörösen mozgatom a lábujjaim. jó estét barátom! szólít meg az ellenőr, én pedig barátian átölelem, érvényesítem a jegyem, és bro five-val bocsájt utamra. a metró ajtajában már már lemaradunk, mert nem tudjuk eldönteni, ki is lépjen be előbb, a mosolyok kavalkádjában szinte reménytelen felmérni a sorrendet. kellemes duruzsolás, jobb oldalon a fiatalok énekszava, középen kisgyerekeknek rögtönzött játszóház, az ajtók mellett kicsit morózusabb nagydarab férfiak, akik a gyerekkocsik, bőröndök be és kiléptetésénél önkénteskednek, illetve az arra rászorulók szükségét lesve állnak készen. a metró egész hosszán pedig a szerelem ragyog. a párok boldogan vesznek el egymás tekintetében, legyen öreg vagy fiatal, friss vagy réges régi házas, boldogság, barátság és tisztelet ragyog ezekben a szemekben. a mellettem ülő idősebb nénivel szóba elegyedek, mesél arról, hogy merre járt régen a papóval sétálni, és ajánlja, hogy majd csengessek be a kazinczy utca 45 alatti barátnőjéhez bármikor, amikor arra járok, mert igazi szefárd különlegesség, és amúgyis balgaság kihagyni az ő kávéját, ha már ilyen ritkán járok magyarországon. megköszönöm szépen, "minden jót kedveském" búcsúzik el sára néni, és balra fordulok a mozgólépcsők felé. mindenki jobb oldalon utazik, az államalapításról szóló plakátok, színházi események tájékoztatói és könyvajánlók, amikben elveszhet az ember ezen a felfelé tartó utazáson. mintha tavaszi madárcsiripelés lenne, úgy zsezseg a fiatalok sokasága, mindannyian egy társaság, hisz még ha nem is ismerik egymást, de mint halrajok tudják a másik gondolatait, szeretettel és egy nagy kozmoszban egyetértéssel hullámoznak. öröm látni a világ minden részéről ismerős arcokat. a deák ferenc tér euforikus izgalomba hoz. nem tudom, mi ez, de még a villanyoszlopok tim burtonös világa is ezt a megtört tükrös varázsát kelti bennem. megérkeztem. a józsef attila sörház kellemes, 20. század eleji újságokkal tapétázott falú milliője méginkább magával ragad. rozi a pincérlány mosolyával máris kedvet hozott egy jó pofa mézsör legurításához, míg barátaim megérkeznek. és szállingóznak is. ki ki munkából vagy gyerek mellől szökött el, hogy láthassuk egymást, hogy megbeszéljük a történeteket, hogy felidézzük barátságaink okát, mindenkinek sikerül több kevesebb időt szakítania rám, ahogyan én is izgatottan vártam a nyári szabadságot, hogy ezeket az arcokat csókokkal halmozzam el. van aki vidékről vonatozott fel, de őt is elhozta a pályaudvarról egy fiatalember, akivel a peronon, cigarettavásárlásnál elegyedett szóba. a söröző tulajdonosa vendégül lát minket egy kör pálinkára, látja, hogy először vagyunk itt, és mint magyarországon ez megszokott, a kereskedelmi és vendéglátó helyeken nem csak mosolyból kap az ember nagyon sokat, de előzékenységből és kedvességből is. az idő ilyenkor rohan. a borostyánnak dőlve gyönyörködöm az este fényeiben, ahogyan bekúsznak a főutakra, a mindenféle kézzel készített lámpácskák a kis utcákban fénypermettel szórják be az arra járó kutyasétáltatókat, az emberek sokasága pedig vidáman zsibong szerte mindenfelé. csodálatos karnevál minden nap magyarországon. az a sziget ebben a néha keserű világban, ahol az emberek bebizonyítják nap mint nap, hogy együtt tud működni mindenki, hogy egy szép jövőt csakis egy szeretetteljes jelennel tudunk építeni, hogy bár néha máshogyan gondolkodunk, de ez nem szakíthat el egymástól, hogy emberségből és szeretetből nem csupán a szavak szintjén vizsgázunk, egyszerűen belőlünk fakad a jó, és nem akarjuk egonkat feldíszítve mutatni kifelé azt, ami nem szívből való. hirtelen dudaszó, fékcsikorgás, a fékbe taposok ösztönösen. Salzburg. baleset a belső sávban, mert sietés, önzőség, nekem jár a belső sáv, mert sikeresebb és több vagyok, kurva anyádért nem mész előlem. elaludtam útközben, és csodaszépet álmodtam, most azt kívánom, bárcsak meghaltam volna, mert a valóságba visszatérve lesújt az élmény, hogy azt látom, állandóan a világ megváltásán serénykedünk. a szürke kisegerek motivációs infúziókat kötnek be, hogy megvalósuljon a bennük rejlő különleges nagy mű. a speciális elemek, a beilleszkedni nehezebben tudók önismereti tréningen igyekszenek különlegességüket átlagosra csiszolni mocskos undorító pszichopaták felügyelete mellett. az üzenet mindenhonnan az, hogy valósítsd meg önmagad, légy aki nem vagy, a világ arra vár, hogy jézusként belesétálj, de mással ne törődj, csak magadra koncentrálj, mert a benned rejlő lehetőségek végtelenek, és te lehetsz a legkirályabb tutiász! pedig a boldog embereket figyelve, az önfeledt pillanatokat megélve semmi mást sem látok, érzek, csak elégedettséget, békét azzal, ami van, vágytalanságot, egy kisgyereket, aki röhög azon, hogy a kádban fingani milyen mulatságos. csupán ennyi az egész. és ez a legtöbb, amink lehet, az elég az a maximum, amire kalibrálva vagyunk, hiszen a több az csak teher, nincs rá szükségünk, mert megosztani nem akarjuk a másikkal, nem nekik gyűjtjük, azért kell a több, hogy majd legyen, amikor nem lesz. de mindig lesz, amikor meg nem lesz, akkor az a több sem lesz, mert vannak törvények, amiket nem írhatunk felül. az vagy, amit megeszel. igen, és ha többet eszel, lerakódik zsírként, meg többet szarsz, és akkor az a zsír és szar is te leszel. amit birtokolsz, az birtokba vesz, mert arra már figyelned kell. tele arannyal a testem, de nem veszem fel mindig, mert elszedik majd tőlem. azt látom, hogy a legtöbb embernek több van, mint kell, és néhányaknak meg kevesebb. azokról pedig nem szól hír, akiknek pont annyi van, ami elég. mert azok nem látszanak. mert az látszik, ami csillog, az látszik, ami az asztalról lefolyik, az látszik, ami nem odavaló. hiszen az töri meg a fényt. a nagymama meséjét hallgatva édesen elalszunk, noisiára szeletelve pedig a szívmegállás határáig toljuk az amfetamint. csak amikor a helyére kerülnek a dolgok, akkor leszünk megvilágosodottak. nem valami hatalmas felismerés, nem tömjén és keleti hangzás fedi fel az igazságot, nem elvonulás vagy életvezetési tanácsadás fogja megválaszolni a nagy kérdést, nem az euforikus rádöbbenés valamire hozza meg a megváltást. igen az lehet, hogy nagyon fájdalmas, hogy nagyon szégyenteljes, de semmiképp sem mások fölé emelő vagy csillogással teli, amikor megtörténik az a bizonyos megvilagosodás. nem kapunk díjat érte, nem leszünk izgatottak, nem lesz adrenalinfröccs, nem lesz elismerés, nem fogja tudni senki. csupán megnyugszunk, elégedettek leszünk, nem vágy lesz bennünk, hanem valamilyen tudatosság talán, és ezt csak sejtem, de azok a bizonyos valóban boldog pillanatok számomra ezt bizonyítják. egyetlen benzinkutas volt itthon az, aki ha lehet megjátszottan, de azt a kedvességet adta, amit elvárhatnánk kereskedelmi és vendéglátós dolgozóktól. az, hogy mennyire idegenek az emberek egymással, csak tiv tivi szavaival tudnám leírni, de meghagyom neki. egy pökhendi meglátás: mi magyarok nem vagyunk rosszabbak semmivel sem a svájciaknál, nem kell szégyenkezzünk, de picit sem vagyunk jobbak azoknál a kálvinista pszichopatáknál, és nem volt minden régen jobb, nem kell nekünk sehova se visszatérni, hanem meghaladni akár önmagunkat is, és elengedni mindent amibe görcsösen kapaszkodunk, hogy többnek látszódjunk másoknál.

Megosztás a facebookon