ha le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, NE királyok kutyája! a szolgalélek a leginkább felelős azért a helyzetért, amiben élünk. azt hittem, ez magyarország specialitása, a kádár-rendszer mindenkit lealjasító boldogsága miatt van, de van ostobább barom a magyarnál, és ez a svájci. odahaza a mindennapi betevőért, a zsiguliért aljasodunk, idehaza pedig a milliomossáválásért, hogy ötvenévesen a maserattiba ülhessek, igaz, hogy 20 éve nem áll fel a faszom a gürizés miatt, és lelkileg is roncs vagyok. a tamilok a fő mintaalanyaim, csodálatosan mutatják be a megalkuvást, az egyetlen rohadt kis szaros munkahelyükért gusztustalan mindenlébenkanál mocskos vamzerré válnak, hogy gazdájuk elégedettségét elnyerjék. ők a háború és a nyomor elől menekülnek számos kicsi fekete fiókáikkal, híradástechnikát, nőiruházatot, aranyat és húgyszagú ételféleséget egy üzletben áruló kultúrájukkal a buta gazdag alpesi országba, ezt még teljesen meg tudom érteni, még akkor is, ha a nyomor sosem volt a közelemben, és igazi mélyszegénység sem hajlította meg a gerincemet. és egyikünk sem élte meg ezt, magyarországnak is igen kis része, svájcnak pedig csakis a herointól és alkoholtól, és anya apa testvéri kapcsolatától megviselt nagyon apró mihaszna százezreléke. ma sokkal mélyebb a szegénység, sokkal mélyebb a nyomor, sokkal nagyobb a távolság az emberek között. csak azt akarom ezzel mondani, hogy a fejekben dől el, hogy salo egymást felnyomó szolgái leszünk, vagy egymást tisztelő, sorsunkban osztozni tudó munkatársak. nagyon sokat hallom az elmúlt két hétben, hogy én egy náci országból jövök, ahol szélsőjobboldali uralom van, és ahol az emberi jogokat tiporják lábbal, ami azért bánt, mert szégyellem, hogy még ez a híre magyarországnak is kedvesebb számomra, mint ami tényleg van. nem magyarország a lényeg, hanem inkább élnék elnyomó diktatúrában, mint mindenkit lealjasító globàlis kádárrendszerben. ez az amit ma ravikumar panchataramnak ugyanúgy nem tudtam elmagyarázni, ahogy thomas buchernek sem, amikor a "hogy gazdag és boldog legyél, hazudnod és csalnod kell" kijelentésre szomorú arccal fejet rázva ellenkeztem...

a hétvégén népszavazást tartottak svájcban arról, legyen-e 2500 frankos alanyi jogon járó alapjövedelmünk, és hogy mi legyen a befizetett adóval, adjuk-e a felét a parasztoknak, hogy nagyon nem egészséges dolgot szívjanak le a saját szarukkal megetetett tenyészhúsoktól, vagy menjen inkább az adó arra, aminek hívják, tehát útadó útra például. a lényeg az alapjövedelem. nemmel szavaztak. teljesen reális döntés, egyetértek. viszont elgondolkodtat nap mint nap, hogy mi lenne az, ami amúgy szerintem mindenkinek járna alanyi jogon aki szeretné, és sokat lendítene a világbéke irányába. mert rengeteg próbálkozás történt már, nyugdíjasok megvásárlása vagy kiéheztetése, segélyezési rendszer, közalkalmazotti béremelés, rezsicsökkentés, trafikmutyi, labdarúgás futtatása stb. de nézhetünk messzebbre is, a béke érdekében rengeteg háború indult már, rengeteg mcdonalds épült, összeszerelőüzem, és azt gondolom, hogy a mai rabszolgamunka is a fejekben egy szebb és boldogabb jövőt szolgálandónak tűnik. vagy talán bele sem gondolunk, csak legyen meg ami nekem JÁR, nehogy éhenhaljak európában. ezt lehetne fejtegetni, szerintem meg is teszem majd, de most a mondandóm, a javasolt megoldásom az ami írni késztetett. ez pedig az alanyi jogon járó coitus. félre ne értsen senki, nem baszogatásra gondolok, azt előszeretettel tesszük egymással, de a kölcsönösen, mindkétháromnégy félnek kellemes szexuális tevékenységet valamiért hanyagoljuk. pedig a vény nélkül kapható pina és/vagy fasz töménytelen mennyiségben áll rendelkezésünkre. sokszor csak ki kell nyitni a szánkat, és belerepül. egy kicsi kedvesség, egy kicsi mosoly, kis huncutság, és matematikát megszégyenítő jelenségek mutatkoznának a háborúzási, egészségügyi statisztikákban. én rendszeresen elbeszélgetek például a tesco alkalmazottakkal vagy csak járókelőkkel, kollégákkal, feletteseimmel, és illedelmesen elnézést kérve, hogy nem tudok megbaszni mindenkit, rendszeresen az amúgy rendelkezésre álló partnerüket ajánlom a figyelmükbe, aki valószínüleg ugyanúgy húsra vágyik, de ezt mások adjusztásával igyekszik pótolni, holott mindannyian tudjuk, egy kis kedvesség, odafigyelés, vagy csak egy normálisabb igénybejelentés is elég ahhoz, hogy mindenki a neki járó nemiszervben, és ahhoz kapcsolódó homo sapiens sapiensben örömét lelhesse. ne feledjétek kedves barátaim, és terjesszétek az igét könyörgöm! menj haza, és rakd rendbe az asszonyt vagy az urad, és meglátod, hogy nem fog zavarni sem a madárcsicsergés, sem a légkalapács hangja, és nem akarod majd eltaposni a másikat, sőt nem fogod megszavazni újra a kisebbik rosszat, mert megfigyeltem, hogy ahogyan cogito, úgy coito ergo sum! ne feledjétek, nem vagyunk vöröskereszt, mindenkit nem tudunk megmenteni, de a partnerünket, ha már kiválasztottuk, boldoggá tehetjük, és ezzel kicsit magunkat is megválthatjuk!

-üdvözlöm gábor, róbert vagyok a halálfélelem rt-től, szeretném megkérdezni, hogy mikor lenne alkalmas önnek leülni, esetleg egy kávé mellett átbeszélni a befektetéseit?

-vannak befektetéseim?

-természetesen! az ön életbiztosítását cégünk befekteti, és számít az ön véleménye.

-róbert, nagyon jól esik ezt hallani, hát nézze! kezeljék és fektessék be úgy a pénzemet, hogy ha meghalnék időközben, akkor a testvéremnek legyen egy kis könnyen jött pénze, amiből vehet új cipőt a kölykeinek, ha pedig nem halnék meg, szeretném majd az apokalipszis utolsó éveiben kivenni, hogy tudatmódosítókra és örömlányokra költhessem, esetleg robbanóanyagot tudjak venni, hogy azokat a cégeket, akik most befektetnek, majd fel tudjam gyújtani. önnek is azt ajánlom, legyen többet együtt a szeretteivel, és ne gondoljon a holnapra, én például már a harmadik sörömet nyitottam ki, amikor hívott, lehet estére kihányom a májamat. ha még mindig azt gondolja, érdemes velem a befektetéseimről beszélgetni, akkor legközelebb, amikor itthon leszek, felhívom.

-háháhá! köszönöm, hogy feldobta a napom, ha befektetésről nem is, néhány részletet azért át kéne néznünk, és szívesen meghallgatom a jövendölését, várom hívását! minden jót! viszonthallásra!

-önnek is! viszonthallásra!

végre itthon! még világosban lépem át a városhatárt. igencsak meg kellett küzdenem a határtól az egzisztenciális küzdelemben győzedelmeskedő seftes, okosban megoldó, talpraesett, másokra egy cseppet sem gondoló honfitársaimmal, akiknek megadatott a nagy nyomaték, a hangzatos név, a mások közül egyszerűen kiemelkedő lét, és a 170 kilóméterperórás sebesség. mert miért lenne elég a 140? miért lenne elég az elég? azthiszem tudom. mindannyian éreztük már magunkat kicsinek, fenyegetve, megalázva, kinevetve. a gyerekek világa kegyetlen. a hatalmi elnyomás állandó a felnőttek részéről, jogaink korlátozottak, szabályaink igazságtalanok, de ami a legszörnyűbb, hogy társaink folyamatosan veszélyt jelentenek ránk. még ha a szülők szerető, gondoskodó, igazságos védelmezése segíti az egészséges fejlődésünket, szociális környezetben mindenképpen áldozatává válunk a kísérletező, a bűntudattal még csak ismerkedő apró vadembereknek. ciki, szégyen, félek, fáj, rettegek, nem merem. nincs abban gonoszság, még ártatlanok, még csak épp elkezdődött a tudat tudással fertőzése. de már a lélek javában dolgozik. és kicsi sértettségek, traumák, félelmek, haragok alakulnak, és raktározódnak el. a gondviselők még ezzel nem foglalkoznak. panelekből dolgozik minden szülő, óv, nevel, szabályoz, tanít. és azt észre sem veszik, hogyan nőnek fel a kis hitlerek. "ha majd nagy leszek, bosszút állok!" "ha majd nagy leszek, csakazértis megmutatom!" "ha majd nagy leszek, nem bánthat többé senki!" pontosan ebből lesznek ezek a faszfejek, akik most megmutatják, hogy bármit elérhetsz az életben, amit nagyon akarsz, hogy csak magadra számíthatsz, hogy jobb egy audiban sírni. belőlük lesznek a politikusaink, akik most mocskos képmutatással a legnagyobb tetűségeket követik el, sőt ezt még a pofánkba is mondják. és ebből lesznek azok is, akik ezek után nem azt reagálják, hogy azonnal elvágják a torkát az ilyen féregnek, hanem felszívják magukat, hogy akkor most majd ők is ilyen utolsó gecik lesznek, mert úgy látszik ez a siker titka. nem. nem ez a siker titka, és nem ez a siker. így csak ugyanilyen aljákat nevelnek majd ki utódul, akik majd ugyanígy rontják a világot, és ez az a kór, ami miatt egyhelyben toporgunk, nem fejlődünk sehová, csak visszavágyódunk a múltba, és a kisebbik rossz válik a választandó értékké. be kéne látni, hogy nem tudunk bosszút állni azokon, akik basztattak a suliban, és nem kell egyáltalán bosszút állni senkin semmiért. simán magunkba tekinteni, a valódi vágyainkat nem szégyellni, és főleg nem állandóan a másikat irigyelni vagy ha irigyek vagyunk, azt felvállalni, nem pedig magunkbafojtani, és nem ideológiákkal igazolni a saját viselkedésünket kezdetnek megfelelne. annyira kicsi dolgokon múlik az egész, talán csak az kéne, hogy igazi emberi kapcsolatokban éljük meg az életünk, talán nem rettegnénk annyira a másiktól, hogy levillogjuk százhetvennel a belső sávban...

gyerekkoromban is már feltűnt, csak akkor még betudtam a nagyok dolgának az olyan mondatokat, hogy "a kormány a héten tárgyal ez ügyben a munkavállalókkal". aztán nagyobb lettem, szélesedett a tudásom, értettem, hogy a szakszervezetek, illetve biztosan egyéb érdekképviseletek ülnek össze az illetékesekkel. aztán ezzel elvoltam évtizedekig úgy, hogy még mindig valami nem stimmelt, de nem gondoltam bele. aztán munkahelyek jöttek mentek, és soha sehol nem kérdezett meg senki, hogy "hello munkavállaló, a héten érdekképviselünk, mit gondolsz?" egyáltalában vannak még szakszervezetek? a vasutasokon kívül. bányászok szakszervezete? nincsenek is bányászok már! kurvára senki nem érvényesít semmilyen jogot, kurvára nem zajlik semmi összefogó működés. minden, ami valóban történik, az a különálló egységekben történik. és a különálló egységek rizige rozoga, egymással csupán a nagy számok törvénye alapján rendszerben lévő botladozását asszisztáljuk. azt hisszük, és erre tréningez minket mindenki, hogy nagy dolgok zajlanak, hogy részesei vagyunk a világ alakításának azzal, hogy figyeljük a politikát, a világ nagy eseményeit, hogy mindannyian azt képzeljük, nagyon különlegesek vagyunk, kitűnünk a többiek közül. pedig a romlásnak vagyunk a kicsi, futószalag melletti munkásai. mert igazából az élet körülöttünk zajlik. a mindennapjainkban. az emberi kapcsolataink minősége határozza meg az élet minőségét, hogy mennyire számíthatunk egymásra, hogy mennyire vagyunk a helyünkön, hogy mennyire érezzük, hogy a része vagyunk, nem pedig irányítjuk. és egyre kevésbbé vagyunk részei. elvárjuk, hogy a világ a kedvünkre alakuljon. elvárjuk, hogy bármire képesek lehessünk. elvárjuk, hogy mindenünk meglegyen, az is, amire nincs szükségünk. ami pedig nem kell, mert mondjuk nem menő vagy ami kellemetlen, ami zavaró, azt meg kizárjuk. a hajléktalan kéregetőre vagy rá sem nézünk vagy képeket meg filmeket csinálunk róla, és elismerést söprünk be ezzel a rohadtul nem esztétikus, nem művészi témával. a képmutatással nem az a legnagyobb baj, hogy megvezetünk vele másokat, hanem hogy nyugtatgatjuk, édesgetjük vele saját lelkünk. harcolhatunk mindenhol a vegetáriánus étrendért az etikusságra hivatkozva, hogyha közben aljas módon viselkedünk a másik emberrel, csak rosszabb lesz, és mutathatjuk a szolidaritásunkat divatos témákban, csak hogy felsőbbrendűnek tűnjünk, főleg magunk előtt, de ezzel csak leértékelünk, romlasztunk. nem kell az ember gyarlóságával, állati eredetével takargatni a zavarót, a bántót, a kényelmetlent, és nem kell az egy ember hatalmas, világmegváltó tetteit célul tűzni, mert azt mantrázzuk, hogy bármire képesek lehetünk, ha igazán akarjuk, és ott van bennünk a lehetőség, hogy mindenkit megbasszunk, mert amikor a szeretett szüleinket említjük, azoknál azt magasztaljuk fel, hogy gondoskodtak rólunk, hogy szeretnek minket. most akkor lesajnálva, szánva szeretjük az egyszerű szüleinket, akik semmit nem értek el vagy valóban példa előttünk, hogy csupán tették a dolgukat alázattal? nem kell a világot megváltani, de a megváltás vár ránk, és az személyes. és nem a szakmai siker fog megváltani, nem a nagy dolgok, mindenkit más, de az út a megváltáshoz biztosan nem egymást eltaposva vezet, hanem például a másikért való áldozaton keresztül. összetartozunk, és ez nem döntés kérdése, így van és kész, ezt kaptuk a szembeforduló hüvelykujj mellé. jobban mondva, attól hogy van ilyen hüvelykujjunk, és hogy nem szarunk egymás előtt, még összetartozunk. szóval háboroghatunk azon, hogy milyen galád a politika, hogy naaagy hatalmasok hogyan zsarnokoskodnak, de azok is csak belőlünk állnak össze, és egy egymás iránt szolidáris, egy egymással őszinte és egymásra felelős közösséget nem lehet elnyomni, ha csak egy picit a mélyére nézünk, miért utáljuk a másikat, ott találjuk a saját sértett kicsi énünk, és ha végre valóban valamiÉRT tennénk, nem pedig valami ellen mindig, ha nem mindig a saját kis szaros egyéni érdekeink lennének a fontosak, akkor például a politikusaink is mások lennének. kipróbálhatnánk egyszer úgy igazából, és semmi elismerés nem jár majd érte, senki sem néz fel majd ránk, senkinél sem érezhetjük majd többnek, jobbnak magunkat, de a helyére kerül minden, és az az a boldogság, amire annyira vágyunk. 

tegnap délben hazaszaladtam megebédelni, mert asszony csinált isteni finom brassóit uborkasalátával. mondanom sem kell, hogy ezt egy finom espressoval leöblítve általában készen állok a halálomra is, hiszen valljuk be, ennél több nem is nagyon kell az életben. nos ezután -mert délután azért folytatnom kellett a munkát- fauszti elégedettségemben beültem az autómba, és zürich felé vettem az irányt, amikor kb. 2 perc 21 másodperc múlva észrevettem, hogy nincs nálam a mobiltelefonom. pánik. izzadni kezdtem és fáztam, remegtem. olyasmi ez, mikor a volt barátnőm felhív, hogy megkérdezze hogy vagyok vagy mint amikor valakinek egy bajonett furcsa idegeket érint a szemgödre mögött, és emiatt még rángatózik halott teste egy darabig. nehezen kaptam levegőt, automatikusan sávot váltottam, hogy visszafordulok, hiszen meztelennek éreztem magam, ami egy bevándorló, ostoba férfiakkal teli műhelyben rettenetesen kiszolgáltatott érzés. és akkor végigfutott az agyamon a büszkeség, a bátorság különös formája, amikor a "mit képzelek, mit nekem valami kis mütyür?" és a "az emberi kapcsolatokhoz nem kell telefon", és hasonló önhazugságok közepette, kidüllesztett mellkassal, dacos szájjal "egy lófaszt megyek vissza" -t kiáltottam, és újra az A14 irányába fordítottam a kormányt. éreztem, ahogy szétárad bennem az erő, hogy megszabadultam végre egóm mézédes láncaitól, hogy végre kiemelkedhetek az ostoba tömegből, hogy végre nem vagyok rabja a fészbúk állandó információfolyamának, hogy nem kell titokban, penetrálás ürügyén az uzsonnázó helységbe rohannom, hogy a kicsi életem állandó harcaira egy rövidke, de annál többet mondó oravecznóra idézettel vértezzem fel magam vagy hogy gasztró tanácsokkal kiváltsam párizsis zsemlém, nem fogom megtudni, ki előzött meg újra a reprodukciós versenyfutásban vagy csak hogy egy aprócska, őszinte politikai állásfoglalás segítse kialakítani véleményemet erről a csodálatosan varázslatos, madárkák csiripelésétől zen világról. bár munka közben sosincs nálam a kis eszköz, de a tudat, hogy bármikor végigpörgethetem az egész valóságot percenkénti frissítéssel, függővé tett. mi ez a hatalmas szabadság, amit éreztem? mi ez az eufória? hát ennyire egyszerű megszabadulni a fogyasztói társadalom áramlatától? hát valóban igaz, hogy csupán az akaraterőnktől függ minden, hogy csak mi magunk számítunk, és bármi lehet a célunk, bármit elérhetünk, hiszen a körülöttünk lévő világban, aki támogat jó arc, aki meg ellenkezik velünk az meg csupán az álmaink útjába gördült emberszerű, átlépendő vérzsák? hogy valóban minden rózsaszín igazából, és a faszfej istent valóban megöltük, és helyére állíthatunk bármit, amit nem istennek nevezünk, hanem mondjuk univerzum teremtő erejének, és akkor megvilágosodás ezerrel, és szánakozó tekintettel való igehírdetés a rászorultaknak? éreztem, hogy ez a hatalmas bátorság szétárad a testemben és a csakráimban. (ezt az aurám barackvirágszíne is jól mutatta) A NAGY BÜDÖS LÓFASZT! bár valóban nem hiányzott a telefon, amikor dolgoztam vagy amikor oltogattuk egymást undorító, kirekesztő, rasszista megjegyzésekkel, de az első dolgom volt, miután beértem, hogy a főnökömet meghipnotizáljam, hogy korábban hazaengedjen. 12:47 és 14:38 között tehát nem rendelkeztem igazi telefonnal. jó persze a céges nálam volt, de az nem ájfón, úgyhogy szart sem értem vele, méginkább bosszantott, hogy nem csak a hiányt érzem, hanem még az ócska gagyi szarok térhódításának a sikerét is ilyen nyílvánvalóvá teszi nekem ez a kellemetlenül furcsa józanság, amit a mobileufóriám eltűnése okoz. nem vonok le következtetést, mert nincs. hazaértem, a konyhapultról felemeltem kicsi telefonom végre, 4 mp alatt konstatáltam, hogy nem keresett senki, így a hátralévő délutánt gyakorlatilag fekve töltöttem, és 30 éves természetfilmeket nézve gyönyörködtem egy nem is olyan rég letűnt világban. nem mobiloztam, de mégis ott volt velem valahol a lakásban, és várta, hogy bal hüvelykujjam erotikusan végigsimítsa az ébresztőóra kis átállítókáját lefekvés előtt, mint egy jóéjtpuszi.