gyerekkoromban is már feltűnt, csak akkor még betudtam a nagyok dolgának az olyan mondatokat, hogy "a kormány a héten tárgyal ez ügyben a munkavállalókkal". aztán nagyobb lettem, szélesedett a tudásom, értettem, hogy a szakszervezetek, illetve biztosan egyéb érdekképviseletek ülnek össze az illetékesekkel. aztán ezzel elvoltam évtizedekig úgy, hogy még mindig valami nem stimmelt, de nem gondoltam bele. aztán munkahelyek jöttek mentek, és soha sehol nem kérdezett meg senki, hogy "hello munkavállaló, a héten érdekképviselünk, mit gondolsz?" egyáltalában vannak még szakszervezetek? a vasutasokon kívül. bányászok szakszervezete? nincsenek is bányászok már! kurvára senki nem érvényesít semmilyen jogot, kurvára nem zajlik semmi összefogó működés. minden, ami valóban történik, az a különálló egységekben történik. és a különálló egységek rizige rozoga, egymással csupán a nagy számok törvénye alapján rendszerben lévő botladozását asszisztáljuk. azt hisszük, és erre tréningez minket mindenki, hogy nagy dolgok zajlanak, hogy részesei vagyunk a világ alakításának azzal, hogy figyeljük a politikát, a világ nagy eseményeit, hogy mindannyian azt képzeljük, nagyon különlegesek vagyunk, kitűnünk a többiek közül. pedig a romlásnak vagyunk a kicsi, futószalag melletti munkásai. mert igazából az élet körülöttünk zajlik. a mindennapjainkban. az emberi kapcsolataink minősége határozza meg az élet minőségét, hogy mennyire számíthatunk egymásra, hogy mennyire vagyunk a helyünkön, hogy mennyire érezzük, hogy a része vagyunk, nem pedig irányítjuk. és egyre kevésbbé vagyunk részei. elvárjuk, hogy a világ a kedvünkre alakuljon. elvárjuk, hogy bármire képesek lehessünk. elvárjuk, hogy mindenünk meglegyen, az is, amire nincs szükségünk. ami pedig nem kell, mert mondjuk nem menő vagy ami kellemetlen, ami zavaró, azt meg kizárjuk. a hajléktalan kéregetőre vagy rá sem nézünk vagy képeket meg filmeket csinálunk róla, és elismerést söprünk be ezzel a rohadtul nem esztétikus, nem művészi témával. a képmutatással nem az a legnagyobb baj, hogy megvezetünk vele másokat, hanem hogy nyugtatgatjuk, édesgetjük vele saját lelkünk. harcolhatunk mindenhol a vegetáriánus étrendért az etikusságra hivatkozva, hogyha közben aljas módon viselkedünk a másik emberrel, csak rosszabb lesz, és mutathatjuk a szolidaritásunkat divatos témákban, csak hogy felsőbbrendűnek tűnjünk, főleg magunk előtt, de ezzel csak leértékelünk, romlasztunk. nem kell az ember gyarlóságával, állati eredetével takargatni a zavarót, a bántót, a kényelmetlent, és nem kell az egy ember hatalmas, világmegváltó tetteit célul tűzni, mert azt mantrázzuk, hogy bármire képesek lehetünk, ha igazán akarjuk, és ott van bennünk a lehetőség, hogy mindenkit megbasszunk, mert amikor a szeretett szüleinket említjük, azoknál azt magasztaljuk fel, hogy gondoskodtak rólunk, hogy szeretnek minket. most akkor lesajnálva, szánva szeretjük az egyszerű szüleinket, akik semmit nem értek el vagy valóban példa előttünk, hogy csupán tették a dolgukat alázattal? nem kell a világot megváltani, de a megváltás vár ránk, és az személyes. és nem a szakmai siker fog megváltani, nem a nagy dolgok, mindenkit más, de az út a megváltáshoz biztosan nem egymást eltaposva vezet, hanem például a másikért való áldozaton keresztül. összetartozunk, és ez nem döntés kérdése, így van és kész, ezt kaptuk a szembeforduló hüvelykujj mellé. jobban mondva, attól hogy van ilyen hüvelykujjunk, és hogy nem szarunk egymás előtt, még összetartozunk. szóval háboroghatunk azon, hogy milyen galád a politika, hogy naaagy hatalmasok hogyan zsarnokoskodnak, de azok is csak belőlünk állnak össze, és egy egymás iránt szolidáris, egy egymással őszinte és egymásra felelős közösséget nem lehet elnyomni, ha csak egy picit a mélyére nézünk, miért utáljuk a másikat, ott találjuk a saját sértett kicsi énünk, és ha végre valóban valamiÉRT tennénk, nem pedig valami ellen mindig, ha nem mindig a saját kis szaros egyéni érdekeink lennének a fontosak, akkor például a politikusaink is mások lennének. kipróbálhatnánk egyszer úgy igazából, és semmi elismerés nem jár majd érte, senki sem néz fel majd ránk, senkinél sem érezhetjük majd többnek, jobbnak magunkat, de a helyére kerül minden, és az az a boldogság, amire annyira vágyunk. 

Megosztás a facebookon