tegnap délben hazaszaladtam megebédelni, mert asszony csinált isteni finom brassóit uborkasalátával. mondanom sem kell, hogy ezt egy finom espressoval leöblítve általában készen állok a halálomra is, hiszen valljuk be, ennél több nem is nagyon kell az életben. nos ezután -mert délután azért folytatnom kellett a munkát- fauszti elégedettségemben beültem az autómba, és zürich felé vettem az irányt, amikor kb. 2 perc 21 másodperc múlva észrevettem, hogy nincs nálam a mobiltelefonom. pánik. izzadni kezdtem és fáztam, remegtem. olyasmi ez, mikor a volt barátnőm felhív, hogy megkérdezze hogy vagyok vagy mint amikor valakinek egy bajonett furcsa idegeket érint a szemgödre mögött, és emiatt még rángatózik halott teste egy darabig. nehezen kaptam levegőt, automatikusan sávot váltottam, hogy visszafordulok, hiszen meztelennek éreztem magam, ami egy bevándorló, ostoba férfiakkal teli műhelyben rettenetesen kiszolgáltatott érzés. és akkor végigfutott az agyamon a büszkeség, a bátorság különös formája, amikor a "mit képzelek, mit nekem valami kis mütyür?" és a "az emberi kapcsolatokhoz nem kell telefon", és hasonló önhazugságok közepette, kidüllesztett mellkassal, dacos szájjal "egy lófaszt megyek vissza" -t kiáltottam, és újra az A14 irányába fordítottam a kormányt. éreztem, ahogy szétárad bennem az erő, hogy megszabadultam végre egóm mézédes láncaitól, hogy végre kiemelkedhetek az ostoba tömegből, hogy végre nem vagyok rabja a fészbúk állandó információfolyamának, hogy nem kell titokban, penetrálás ürügyén az uzsonnázó helységbe rohannom, hogy a kicsi életem állandó harcaira egy rövidke, de annál többet mondó oravecznóra idézettel vértezzem fel magam vagy hogy gasztró tanácsokkal kiváltsam párizsis zsemlém, nem fogom megtudni, ki előzött meg újra a reprodukciós versenyfutásban vagy csak hogy egy aprócska, őszinte politikai állásfoglalás segítse kialakítani véleményemet erről a csodálatosan varázslatos, madárkák csiripelésétől zen világról. bár munka közben sosincs nálam a kis eszköz, de a tudat, hogy bármikor végigpörgethetem az egész valóságot percenkénti frissítéssel, függővé tett. mi ez a hatalmas szabadság, amit éreztem? mi ez az eufória? hát ennyire egyszerű megszabadulni a fogyasztói társadalom áramlatától? hát valóban igaz, hogy csupán az akaraterőnktől függ minden, hogy csak mi magunk számítunk, és bármi lehet a célunk, bármit elérhetünk, hiszen a körülöttünk lévő világban, aki támogat jó arc, aki meg ellenkezik velünk az meg csupán az álmaink útjába gördült emberszerű, átlépendő vérzsák? hogy valóban minden rózsaszín igazából, és a faszfej istent valóban megöltük, és helyére állíthatunk bármit, amit nem istennek nevezünk, hanem mondjuk univerzum teremtő erejének, és akkor megvilágosodás ezerrel, és szánakozó tekintettel való igehírdetés a rászorultaknak? éreztem, hogy ez a hatalmas bátorság szétárad a testemben és a csakráimban. (ezt az aurám barackvirágszíne is jól mutatta) A NAGY BÜDÖS LÓFASZT! bár valóban nem hiányzott a telefon, amikor dolgoztam vagy amikor oltogattuk egymást undorító, kirekesztő, rasszista megjegyzésekkel, de az első dolgom volt, miután beértem, hogy a főnökömet meghipnotizáljam, hogy korábban hazaengedjen. 12:47 és 14:38 között tehát nem rendelkeztem igazi telefonnal. jó persze a céges nálam volt, de az nem ájfón, úgyhogy szart sem értem vele, méginkább bosszantott, hogy nem csak a hiányt érzem, hanem még az ócska gagyi szarok térhódításának a sikerét is ilyen nyílvánvalóvá teszi nekem ez a kellemetlenül furcsa józanság, amit a mobileufóriám eltűnése okoz. nem vonok le következtetést, mert nincs. hazaértem, a konyhapultról felemeltem kicsi telefonom végre, 4 mp alatt konstatáltam, hogy nem keresett senki, így a hátralévő délutánt gyakorlatilag fekve töltöttem, és 30 éves természetfilmeket nézve gyönyörködtem egy nem is olyan rég letűnt világban. nem mobiloztam, de mégis ott volt velem valahol a lakásban, és várta, hogy bal hüvelykujjam erotikusan végigsimítsa az ébresztőóra kis átállítókáját lefekvés előtt, mint egy jóéjtpuszi.

Megosztás a facebookon