végre itthon! még világosban lépem át a városhatárt. igencsak meg kellett küzdenem a határtól az egzisztenciális küzdelemben győzedelmeskedő seftes, okosban megoldó, talpraesett, másokra egy cseppet sem gondoló honfitársaimmal, akiknek megadatott a nagy nyomaték, a hangzatos név, a mások közül egyszerűen kiemelkedő lét, és a 170 kilóméterperórás sebesség. mert miért lenne elég a 140? miért lenne elég az elég? azthiszem tudom. mindannyian éreztük már magunkat kicsinek, fenyegetve, megalázva, kinevetve. a gyerekek világa kegyetlen. a hatalmi elnyomás állandó a felnőttek részéről, jogaink korlátozottak, szabályaink igazságtalanok, de ami a legszörnyűbb, hogy társaink folyamatosan veszélyt jelentenek ránk. még ha a szülők szerető, gondoskodó, igazságos védelmezése segíti az egészséges fejlődésünket, szociális környezetben mindenképpen áldozatává válunk a kísérletező, a bűntudattal még csak ismerkedő apró vadembereknek. ciki, szégyen, félek, fáj, rettegek, nem merem. nincs abban gonoszság, még ártatlanok, még csak épp elkezdődött a tudat tudással fertőzése. de már a lélek javában dolgozik. és kicsi sértettségek, traumák, félelmek, haragok alakulnak, és raktározódnak el. a gondviselők még ezzel nem foglalkoznak. panelekből dolgozik minden szülő, óv, nevel, szabályoz, tanít. és azt észre sem veszik, hogyan nőnek fel a kis hitlerek. "ha majd nagy leszek, bosszút állok!" "ha majd nagy leszek, csakazértis megmutatom!" "ha majd nagy leszek, nem bánthat többé senki!" pontosan ebből lesznek ezek a faszfejek, akik most megmutatják, hogy bármit elérhetsz az életben, amit nagyon akarsz, hogy csak magadra számíthatsz, hogy jobb egy audiban sírni. belőlük lesznek a politikusaink, akik most mocskos képmutatással a legnagyobb tetűségeket követik el, sőt ezt még a pofánkba is mondják. és ebből lesznek azok is, akik ezek után nem azt reagálják, hogy azonnal elvágják a torkát az ilyen féregnek, hanem felszívják magukat, hogy akkor most majd ők is ilyen utolsó gecik lesznek, mert úgy látszik ez a siker titka. nem. nem ez a siker titka, és nem ez a siker. így csak ugyanilyen aljákat nevelnek majd ki utódul, akik majd ugyanígy rontják a világot, és ez az a kór, ami miatt egyhelyben toporgunk, nem fejlődünk sehová, csak visszavágyódunk a múltba, és a kisebbik rossz válik a választandó értékké. be kéne látni, hogy nem tudunk bosszút állni azokon, akik basztattak a suliban, és nem kell egyáltalán bosszút állni senkin semmiért. simán magunkba tekinteni, a valódi vágyainkat nem szégyellni, és főleg nem állandóan a másikat irigyelni vagy ha irigyek vagyunk, azt felvállalni, nem pedig magunkbafojtani, és nem ideológiákkal igazolni a saját viselkedésünket kezdetnek megfelelne. annyira kicsi dolgokon múlik az egész, talán csak az kéne, hogy igazi emberi kapcsolatokban éljük meg az életünk, talán nem rettegnénk annyira a másiktól, hogy levillogjuk százhetvennel a belső sávban...

Megosztás a facebookon