egy hete nincs fészbúkom, nincs wacapp, nincs más, csak a klasszikus rendszerek, posta, telefon, sms, és a hangszálaim meg a tölcsért formázó kezeim. pontosítok, rendelkezem az említett szoftverekkel, és elérhető is vagyok, de csupán a két szülőm, és a társam számára. őket érdeklem, nincsen gyomorgörcsük, ha végighallgatnak, nem ugatnak le, hogy mi bajom van, és nem udvariaskodnak, nem magyarázkodnak, hogy hát olyan sok a meló, pedig jó lenne már beszélni, vagy hogy olyan gonosz az internet. igen. meg vagyok sértődve, duzzogok, és kurvára értetlenül állok az előtt, hogy a legtöbben "szép világról" beszélünk, de valahogy egyikünk sem úgy képzeli el, hogy abban emberek élnek, hanem mindenki csak a gyerekét meg esetleg a partnerét gondolja bele, azzal miért nem számol senki, hogy egy ideális világban is, az édenkertben is vannak más emberek, vannak olyanok is, akik szararcok, akik büdösek, van benne elmúlás, halál is, minden ugyanolyan, mint most, csupán annyi a különbség, hogy senkinek sem kell több, mint ami elég, nem azt figyelem, a másiknak miből mennyi van, semminek sem lesz nagyobb vagy kevesebb értéke annál, mint amit önmagában jelent vagy amit a szituáció megkíván, értem ezt úgy, hogy a víz sokat ér a szomjasnak, és kevesebbet annak aki épp nem az, de nem válik valutává. igazából én is csak elképzelem a szép új világot, nem tudhatom, milyen lehet, vágyhatok rá, azt viszont biztosan tudom, hogy a köztünk lévő kapcsolatok építik fel azt, ahogy a proton és elektronjainak kapcsolata az atommagot vagy ahogyan a fekete lyukak, csillagok, bolygók viszonyai az univerzumot. szóval nincs fészbúk, nincs telekommunikáció, egy kis napi játék talán, de nem lettem nyugodtabb vagy békésebb vagy egészségesebb most, hogy nem másoknak írogatok. nem jövök rá, mitől lenne rossz a barátokkal egy egy üzenetváltás, telefon, mitől lett most több időm másra, hogy nem az érintőképernyőt ütögetem? valóban arra van ideje mindenkinek, amire szán, és nincs fontossági sorrend. ha már úgy állok hozzá, hogy valamire szeretnék időt fordítani, ami fontos, de nem érek rá, mert valamit el kell intézzek, amit igazából nem szívesen teszek, akkor már régen rossz az egész, és jó szar az életem. és nem érdekel a túlélésre meg éhenhalásra való hivatkozás. azt az életet érdemes élni, ami elégedetté tesz, nem azt, amiben a pénz után rohanok, és a pénzkeresés kohóját az emberi kapcsolataimat tűzre dobva fűtöm, csak hogy megfeleljek valami képzelt elvárásnak. vádolhatom a politikusokat, hogy tönkrevágják a világot csak magukra gondolva, de az talán nem önzőség, hogy nem vagyok képes semmilyen áldozatra az akár éppen pont mellettem álló embertársamért?

Megosztás a facebookon