Kati megkérdezte a hétvégén, miért nem megyek velük a hive-ba mulatni, és szeretettel kérdezte. olyan nehéz megválaszolni, mert nem szeretnék bántó lenni, és fölényeskedőnek tűnni meg pláne nem akarok. de amit megfigyeltem magamon, és másokon, abból tudom összerakni a magyarázatomat. nem érdekel az a zene, ami ezeken a helyeken megy. régen elfogadtam, mert vagy a punci hajtott vagy a feszültségem őrjöngve kiadásának vágya. ezen alkalmakkor is többnyire szarul éreztem magam, mert mindig szembesültem vele, hogy nem nekem való ez, illetve hogy senki nem akar hazavinni és baszni velem. vagy ha meg akar, akkor már én nem bízok az alkoholtól meg kitudjamiktől lerombolt genitáliám működésében, úgyhogy inkább ilyenkor már leléptem. persze a hazautat ilyenkor sírva töltöttem többnyire, mert magányt és értelmetlenséget éreztem, és azt, hogy nem vagyok a világra való, mert mindenki olyan boldog és tökéletes, csak én nem tudok örülni a világnak, én nem tudom élvezni az örömöket. aztán kialakult nagyjából a személyiségem. most 36 évesen már fel merem vállalni magam, már nem igyekszem megfelelni másoknak mindenáron, azt is mondhatnám, hogy felnőttem. de azt látom, hogy a hozzám hasonló felnőttek még mindig ugyanúgy üldöznek valamit. atti a pasija segglyukában élvezkedik, de közben már a mesén gondolkodik amit majd kitalál, hogy megdughasson minél több nőt, ugyanakkor meg a holnaputáni adag kokainról is gondoskodni kéne ugye. elsőnek érkezik a buliba és utolsóként távozik, de nem szégyell velem is kikezdeni. nem ítélem el, sőt átérzem a káoszt, a menekülést, az élet értelmetlensége miatt levont következtetéseket, gyakorlatilag ugyanolyanok vagyunk. viszont azt érzem volt eredménye, értelme az öngyilkossági próbálkozásomnak, a teljes kiábrándultság miatti lelki nyomoromnak, a kisgyermekkorom óta a tudatalattimból motiváló lányos álmodozásomnak. elég jól meg tudom mondani, mire vágyom, és tökéletesen tudom, hogy mire nem. nem vágyom soha többé arra az érzésre, amit az instant előtt a tenyerembe temetett arccal sírva átéltem, és azt sem, amit legutóbb az uferlosban a mulatozó emberek között. a magányt, amit sosem élhet igazán át egyedül az ember. kozmikus magány. ilyet érezhet napjaink caminóján az ember a sok megvilágosodott spirifranchise supervisorok között. mindig alázattal viszonyultam mindenhez. mindig megadtam a bizalmat az embereknek, az ideológiáknak. mert hittem és hiszem most is, hogy sem teljesen jó, sem teljesen rossz sem ember sem egyéb dolog sincs. minden a maga helyén értelmezendő, és az alázat megkíván némi magabiztosságot is, nehogy megalázottsággá váljon. rengeteg mindenben hittem már. illetve Isten rengeteg megnyílvánulásainak láttam a világot. a pina volt hosszú ideig az én jézuskrisztusom, de nem váltott meg. és kerestem mindenütt. bevettem mindent, amiről azt mondták, ez oda vezet. és valahányszor a kapujában álltam, a félrehúzott tanga duplarétegű anyaga mögött sosem köszöntött a szent péter, sosem kellett bizonyságot adnom arról, megérdemlem-e, sosem támadt igény a lelkem megváltottságára, csakis a hús parancsolt, és a romlottság mámoros illata természetes, hogy elcsábított számtalanszor, és megéltem a pokolba való véget nem érő zuhanást. és zuhanok most is, zuhanok a halál felé, de már sem a punciban, sem a drogban, sem a túlhajtott mágiában, sem a mulatságban nem akarok megkapaszkodni, és nem érzem általam megítélve azt aki ezt teszi, de kérlek, hogy ne akarjátok, hogy én is belekapaszkodjak, örömmel zuhanok veletek, de ne állítsuk, hogy bármi megtart. és ne ítéljen meg senki engem, felviszlek legközelebb is zürichbe bulizni titeket, és részt veszek boldogan az összejöveteleken, de nem akarok beleborulni a kokainba, és keresni azt, amit igazából mindannyian megtaláltunk, csak még az elég fogalmát nem értettük meg. hogy az időnkívüliség elérése, a halál "legyőzése" az elégben van. és abban, hogy nem szégyellünk másmilyenek lenni.

Megosztás a facebookon