az elmúlt hetet budapesten töltöttük. megnyerő hangulat, néha kifejezetten varázslatos, lenyűgöző szépség, a városligetnek meghittsége is van, mint nagyvárosnak pedig rengeteg előnye a modern ember számára. meg ugye itt nőttem fel, olyan, mint a régi szobám. este beültünk a mikába meginni pár sört, beszélgettünk egy jót, meghallgattuk egymás gondolatait mindenről, volt ott szó hitről, Istenről és anyagfizikáról. kortyoljuk a sört, magyarul beszélünk, odajön hozzánk meghajolva, szégyenkezve, kéztördelve egy férfi, 20 évvel idősebb a koránál, fogai nincsenek, bőre szürke, ruhái rendetlenek, tekintetében pedig a posztapokaliptikus, rádióaktív, erkölcs utáni sivatagok vándoráé, akiben már semmi sem működik ott, ahol a lélek van, már csak a következő perc létezik, mint jövő, már csak a túlélés mozgatja, és már nem is tudja, miért éljen túl, mit éljen túl, már nem létezik számára semmi, a jelenben él, megszokott, ösztönös mozdulatai és szavai vannak, talán már nem tud a halálról sem, de nem üdvözült, inkább elkárhozott, de nem bűnösség vagy romlottság által, inkább az a hideg tűz, ami elpusztít mindent, és hamu sem marad, amiből újjáéledhet, állati lét alá süllyedt emberi élet. Isten tud róla, hogy majd az ember megistenül egyszer, hogy majd az ember milyen aljas lehet, de arról nem tudott, hogy a kitaszítottságnak van ez a senkiföldje. mert a gonosznak van alávetettje, a bosszúállónak ellensége, a bánatosnak megszomorítója, a nyomorultnak megkínzója, lucifernek is ott van a gyűlölve imádott apja, és dühének játékszerei, mi. neki tegnap pedig azt láttam, nincsen senkije. nem a házát veszítette el, nem az állását, nem egy mocskos uzsorás semmizte ki, neki nem semmije, neki senkije sincsen. mindannyiunknak ott van legalább az ellenőr a buszon vagy a káromkodó faszfej a sorban a kasszánál, az életúnt ügyintéző a postán, a megcsaló szeretőnk, de még a gyilkosunk is valakink, akivel kapcsolatunk van, sőt aki megöl, az van hozzánk legközelebb. de ő dimenziónkon kívüli. azthiszem ez a valódi purgatórium. látszik, hallatszik, nekem van felé érzelmem, tudom őt sajnálni, utálni, félhetek tőle, felhasználhatom politikai kampányhoz, önigazoló képmutatáshoz. őneki nem létezek, csak mint aszfalt a kutyának, oszlop, fa a levegőnek. ezt látom rajta, és szégyenkezve könyörgött egy kis apróért az életbenmaradáshoz. én pedig tanácstalan vagyok, véges a pénzem, ki is van számolva, de hozzáképest vagyonos vagyok, és emberi kapcsolatokban pedig gazdag. nagyon gazdag. ezért sajnálatból, szánalomból, kellemetlen szorongásomat csillapítandó adtam neki egy fém kétszázast, kevesebbet, mint aznap a sörre borravalóként, de azért van bennem segíteni akarás, kegyelem és szeretet, meg főleg nincs pofám nemet mondani vagy hazudni, hogy nincs nàlam semmi. elhangzott az üresen alázatos "köszönöm szépen, nagyon szégyellem magam", majd továbbàllt és továbbkoldult. mi nem sokkal később elindultunk haza, és a sok külföldi hedonista között megláttuk emberünk, amint közelít a dobozos sört kortyolgató nagyhasú, kopasz rosszarc felé, egy gyors mozdulattal a kezébe ad egy marék aprópénzt, és továbbhalad, ahogyan zsebtolvajos filmekben látunk összedolgozni szélhámosokat. valamit simlizhetett az öreg, mert még hallottunk valami infernális fenyegetést, nyílván nem zavarta őket, hisz szinte senki sem beszél magyarul a környéken. nagyon szörnyű érzés volt ezt látni, nagyon fájt az a kétszázas, hogy rabszolgatartó aljadék féreg zsebben landolt és hogy jószándékból, de támogattam a legszörnyűbb elnyomatást, ami napjainkban létezik. és szar érzés, hogy palimadár vagyok. de vajon az vagyok-e? vajon ha nem adok, azzal lehet, hogy csak nagyobb verést érek el a szerencsétlennél. lehet, hogy mert adtam meg adtak mások is, így kivehet magának egy sörrevalót, lehet, hogy aznap nem verik ki a nem létező fogait. fene tudja. az biztos, hogy nagyon nagy baj van, és nem tudom hogyan lehetne ezt a fajta embertelenséget felszámolni, de hogy az embercsempészet, a rabszolgatartás, a koldusmaffia a legszörnyűbb bűnök dobogósai, felszámolásuk elsőrendű feladat kéne legyen minden hatóság számára. és mindannyiunk felelőssége szerintem az összes olyan ember, akinek senkije. akik magukban hümmögnek a metrón, akik a ház sarkánál állva vicsorognak maguk elé, akik agresszívak, akik neurotikus káoszban élnek, mert szoronganak, mert nem kapnak visszajelzés másoktól csakis elnyomást, dorgálást, felelősségrevonást, megalázást, reménytelenséget. kínok között halnak meg mind, és a kín nem a májuk kihányása, hanem az élet. fontos, hogy beszélgessünk, odafigyeljünk, összetartsunk, hogy a másikat ne csak a saját szemszögünkből ítéljük meg, hogy ha nincs is igaza, valamiért azt érzi, amit és hogy nem csak családja vagy nője meg gyereke kell legyen az embernek, hanem a szomszéd, a közértes, a haver, a rosszakaró, minden egyes ember a társunk, még ha faszfej is. hosszú életet akarsz? nem autó, nem vagyon, nem egészséges életmód a titok, hanem hogy kapcsolataid vannak, hogy társaid vannak, akik életben tartanak, akik nem engednek az utcára, akik nem engednek lealjasodni. mindenkinek megvan a helye a világban, nem kell mindannyian sikeres vezetők legyünk, nem szabad azt gondolni, ha most nekem és a családomnak épp jó, akkor már minden rendben van. az a másik ott épp melletted tényleg egy gyökér, de ahogy a székleted büdös és undorító szennyként a testedből válik ki, annak része, ahogy a hasnyálmirigyed összehasonlítva az orrod ívével gusztustalannak tűnik, mégis a részed, mégis a szépség összetevője lehet a fül, ami magában nagyon vicces, ami csak hőt leadni és hallani tud, mégis összetartozik a szívvel, ami vért pumpál, a kézfejjel, amivel kivered. az egész együtt az embert alkotja, az összes ember együtt pedig az Istent alkotja. nem élhetünk a másik nélkül, és ha azt szeretnénk, hogy a másik olyan legyen, mint én, akkor Isten rákos lesz. termelődjön a fika az orrban, legyen kocsonyás a szem, legyen puha a háj, legyen hülye a másik, legyen más, mint te, csak legyen, és tartozzunk össze.

Megosztás a facebookon