egy tompa koppanásra ébredek. reggel 5, egy órával korábban, mint kéne, de az éjjeli eső hajnali párájának madárcsicsergéses illata gyengéden felébreszt, meg amúgyis pisilnem kell. közben hallom a koppanásokat egyre, és egy kellemes monoton mormolást is, akkor jut eszembe, hogy a kis új szomáliai szomszédlány a múlt héten rá is kérdezett a liftben azzal az édes kis kendő alól kimosolygló afrikai pofijával, tört angollal, hogy nem zavar-e engem, hogy reggelente imádkozik. ugyanmár dehogy zavar, remélem őt sem, hogy én meg este későn pornót nézek hangosan, de ezt már nem nagyon értelmezte, csak örült, hogy ilyen elfogadó vagyok. arc és fogmosás, a gyógyszereket már hetek óta nem szedem, esetleg néhanapján egy fél váliumot. amint a liftből kilépek, szinte utat rajzol a frissen sült buttergipfeli illata, és végigsétálva a nárciszmezőn, ami kicsit olyan, mint amit obi van kenobi csinált a big fishben, heidi és ruth messziről integet, és már készítik is az espressomat, ahogyan csakis ők tudják, és kaján vigyorral megjegyzem "bárcsak negyven évvel idősebb lennék!" a kávét kortyolgatva átlapozom a blicket, lehet nyerni húszezer frankot, megtalálták a baltás gyilkost, valamelyik régi sztár megújult, dj bobo nem öregszik, nyert a barca. egyszerre lehúzom a kávét," írd fel heidikém" ,biciklimre pattanok, és irány a bahnhof. a folyóparton tekerek végig a városig, a vadkacsák versenyt úsznak velem, ismerős arcok, szinte hallom, ahogy guten morgent hápognak a kis béna fejükkel. elhajtok jack mellett, hangosan köszönök, kedves kis alkesz, egész nap a székében ül az utcán, sörét kortyolgatja, és az elhaladókat monitorozza. nem messze onnan a kis kínai és spanyol diákok egyenöltönyben mennek kitudja hova a benedict schuléból, tanulják a turizmust, meg a menedzsmentet, és már el is értem a belvárosig. évszázadok építészete ölel körbe. van itt minden. középkori fahíd szeli ferdén keresztül a folyót, egykori börtönépület, ma hotel, itt mindig azt játszom, hogy a macskakövek közti résben megyek, mert van egy mélyebb és szélesebb járat, és én vagyok a villamos. rákanyarodok a pilatusstrasséra a rosengart sammlungnál, ami az egyik legszebb magángyűjtemény a világon miro, klee, picasso és hasonló művészek képeiből, és ahová a világvége után először fogok beköltözni, no nem a képek miatt, hanem mert erős falai vannak, és tartozik hozzá egy, a többi bankkal összekötött alagútrendszer, ami még a középkorban épült ki, hogy a kálvinista öldöklés idején a katolikusoknak védelmet nyújtson, illetve az aranyat kicsempészhessék a városból. dolgoztam a páncéltermekben, onnan tudom. és hogy miért pilatusstrasse, az így pirkadatkor a legszembetűnőbb. a pilatus mögött mintha máglyákat gyújtottak volna, vagy mintha Isten ébredezne, feloltja még olvasólámpáját amíg a nap átküzdi végre magát az alpok takarta horizonton. csodálatos látványt nyújt a hátulról megvilágított hegyek körvonala, amit kis napsugárnyilakkal lövöldöz a mi ragyogó csillagunk, amíg az egyik hirtelen át nem bukfencezik a pilatus vállánál, és megtölti élettel az utcát. leírhatatlan gyönyörűség a szemnek, a léleknek, és mondja bárki azt, hogy nincs igazam, de a ragyogó napsugárnak csodálatosan finom az illata is. sem trianont, sem luzernt nem lett volna szabad elcsatolni a szkítáktól! a bahnhof előtt teszek egy ki kitérőt, elhajtok a fodrászüzlet előtt lassan, hátha látom őt, és nem csalódok. ramona már söpröget, előkészül. a régi nagy szerelmem, aki miután a férje felakasztotta magát, mert kiderült, hogy velem csalja, végre hozzámköltözött, és megajándékozott néhány boldog évvel, ami alatt szinte minden ismerősömmel lefeküdt, és végül hozzáment feleségül egy koszovói albán biztosítási ügynökhöz, akinek gyereket is szült. sosem beszélünk, de valahogy azt érzem, még szeretjük egymást. így érek majdnem késve a vonathoz. bicajomat az állomás falának döntöm, és felpattanok a szerelvényre. második kocsi, emelet. itt már várnak a srácok. a szénási jános úr, a magyar igazságszolgáltatás elől megszökött egykori miépes, amúgy aranyműves mester, a deák norbi, fiatal pincérkölyök, még mindig lóg 70 frankkal, amit egy hónapja kért kölcsön a kaszinóban, hogy kokaint vegyen a kurvának, aki elcsavarta a fejét. a rossi, az andris, a tibi és a móric ült még ott, minden nap együtt megyünk, hiszen szükségünk van pletykára, mindent mindenkinél jobban tudásra, hogy megbeszéljük, milyen rossz a magyaroknak, hogy a szegény hazaiak milyen bénák, és hogy magyar nyelven tudjunk a másoknak dicsekedni illetve sajnáltatni magunk. szépen sorban köszönök mindenkinek, "norbi bazdmeg, hol a pénzem, meg se kúrtad te pancser", közben a vonat elindul. egy plüssnyuszi lábujjhegyen lopózva nagyobb zajt csap a kis pamutszálacskáival, mint ez az alpesi lokomotív. alagútba be, város alatt át, szépen elosonunk a birkenstrasse mellett, itt mindig integetek a katinak, hátha észrevesz azt a béna tejjel telerondított kávécskáját kavargatva, de nem is kell látnia, csupán jó érzés szeretteinkre gondolni. a paulus kirche ódon hatású, de mindössze száz éves épülete mintegy fedezetet nyújt a melette kiépült közlekedési trafipaxrendszernek, hisz immáron Isten tekintete is pásztázza a gyorshajtókat, szabálytalankodókat, arról nem is beszélve, hogy luzernben minden templom mögött ott magasodik kidobóként a pilatus tekintélyes hegycsúcsa, ha esetleg valakinek isten nem lenne elég. alagútba be, majd zsidó negyed, kantonspolizei, gütsch, alagútba be, és máris városon kívül. zabálnivaló parasztházak, végtelen legelők, amiket ilyenkor április végén még a pitypangok sárga kobakja varázsol mulatságosan, bájosan szeplőssé, de ma elbújtak, összezártak a virágok, az éjjel ugyanis 600 méter felett még havazott, úgyhogy jobban is teszik, ha vigyáznak. azonban a repce virágzik, a fű pedig esetleg baselben zöldebb ilyenkor, de zentralschweiz is jön fel, mint az a bizonyos higany gangsta zoleenál. ennek pedig rajtam kívül csak a ténylegesen ma született báránykák örülnek a kis dzsuvás esetlen lábaikon ugrándozva. az öreg seppi már odakint furikázik hatalmas jonh deere traktorán húzva a trágyázó masináját, beborítva tehénszarral a réteket. amit meg a héják és egyéb ragadozómadarak ünnepelnek nyolc-tíz fős csoportokban körözve, zsákmány után pásztázva. sokat nézem az állatokat életüket élve. a macskákat, ahogy mozdulatlanul figyelnek a mezei rágcsálók üregei felett, a rókákat, ahogy területüket jelölgetik, a mormotákat, ahogyan valami furcsa társadalmi szerveződésben, füttyöngetve tudja a fene, hogy mit csinálnak, no meg persze a madarakat. szürke gémek uralják télen a réteket, nyáron gondolom a víz közelébe gyűlnek, vagy magyarországra mennek, a platzon pedig a héják, vércsék, fecskék, és persze a varjak veszik át a felügyeletet, a feketerigók pedig az ablakokba hűlni kirakott pogácsák sorsának fonalát csomózzák kedvükre. alagútba be, küssnacht. feltűnik a rigi alig 2 km magas, még havas csúcsán a rádióantenna. néhány éve, épp tönkrement az életem, és nagy zokogásomban nem tudtam mit kezdeni magammal, kezembe akadt mark twain egy novellája, amiben két barát meg akarja mászni hajnalban a hegyet, hogy onnan nézzék a napfelkeltét. sose látták végül. azóta a rigi számomra a reményteljes céltalanság szimbóluma, amelynek tövében megbújó, tönkrement életem szépen feldolgozódik, de azért még bassza a csőröm. a lényeg, hogy a hegyek valóban mindenütt, mint isten kidobóemberei, őrt állnak, és az ember azt érzi, mindig van valaki felette. alagútba be. argau felé kanyarodunk. itt igaz szelesebb az időjárás, de melegebb is. ezt nyílvánvalóan mutatja a gyermekláncfű mosolygó virágzása. elnézem a mezőket. az ősrobbanás után alig párszázmilló évvel nézhetett ki így az univerzum, nincs az a raymond babbit, aki megmondhatná, mennyi virág van itt. méghogy a szelet nem látni. nézd meg a pitypangok elrendeződését! a szél sárga tintával rajzolja útját. aztán nézz fel az éjjeli égboltra! Isten tüsszentése ez. szétfröccsenő taknya pedig a létezés törvényeinek engedelmeskedve, kicsiben és nagyban ugyanolyan mintát mutat. ez a mező úgy néz ki, mint az univerzum. az én kis atomjaimban az elektronok úgy keringenek a protonjaim körül, ahogyan a hold a föld körül, az meg a nap körül, az meg a fekete lyuk körül. a falevél erezete, a fa gyökérzete meg lombozata, a ráksejtek elrendeződése a metropolisok városképét adják, a kormányok működése a céges gyakorlatot követik, a munkahelyek atmoszférája pedig legtöbbször a társadalom kicsi leképeződése, és így tovább. ami kicsiben, az nagyban. az emberi létezés viszont valami egyedülálló, bár van egy olyan sejtésem, hogy ami az ember kicsiben, az az Isten nagyban. olyan törvényeknek képes nemet mondani, mint például az evolúció. és ez nagyon helyes. azután hogy tudom, meg fogok halni, azután hogy tudom, van azontúl élet, hogy evés-szarás-szaporodás, azután hogy tudom, meghosszabítható az élete annak, aki az erdőben meghalna, nem akarok farkastörvények szerint élni. ostoba primitívségnek tartom az emberi kegyetlenkedést és sötétséget azzal magyarázni, hogy állatok vagyunk, hogy az erősebb él túl, hogy sokan felteszik a kezüket mondván, ilyen az emberi természet. ha ilyen az emberi természet, és az erősebb kutya coitál, akkor miért berki krisztián a sztár, miért kell engednem a rövidkezű kripli főnökömnek, hogy artikulálatlanul káromkodjon mónikashow vendégek módjára, miért ne törjem el a karját szilánkosan és vágjam el a torkát a törött csonkkal az autópályán belső sávban százzal haladó kisminkelt bérszámfejtő faszfejnek, és írjam fel a vérével az aszfaltra tanulságul, hogy RECHTS FAHREN, LINKS ÜBERHOLEN BAZDMEG! vagy éppenséggel miért ne dugjam meg a feleségét bárkinek, hisz egy szarvasbika vagyok. mert amikor bántom, nekem is fáj, ha megsértem, ha szomorú, nekem is rosszul esik, választottam asszonyt, és ő is engem, miért akarjak mást? vagy akkor ne válasszak, ha nem tudok. és itt most mindegy, hogy keresztény vagyok vagy ateista, az ateizmus is gyakorlatilag egy keresztény szekta, ahogyan ugye a kereszténység vagy az iszlám is zsidó szekta vagy a buddhizmus is egy hindu szekta, tökmindegy, legyünk következetesek, teljesítsük be az evolúciós feladatainkat és dögöljünk meg 50 évesen vagy foglalkozzunk a humánummal, azokkal a civilizációs vívmányokkal, mint például a béke meg a kertnevelgetés. nem kell mindig az erőhöz húzni, miért a dominancia imponál? miért gyengeség az őszinteség? miért a faszunkat mérjük össze itt a srácokkal minden nap? miért reppel valaki vendettáról, retetettéről, aztán meg arról, hogy mennyire fontos a mama. tupac koma! bigi anyjának szerinted nem fontos a kisfia? hirtelen franz zavarja meg a tájban gyönyörködésemet, ő a kalauz, jófej öreg, még négy éve van nyugdíjig, mindig kedves, mindig vicces, és kalauz ennyire sehol sem szeretnivaló, mint a 6:30-as interregio zürich vonalon. leellenőrzi a bérletünket, mond valamit, biztosan valami napi bölcsességet, mint a múltkor "akkor tudod biztosan, hogy szeretsz egy nőt, ha szarás közben látod gúvadni a szemét, és nem utálod meg" mondtam már, hogy 56-os magyar menekültek fia? de nem hallani, mert jános ús és a tibi épp a vasárnapi boltbezáráson vitatkozik, egyikük zsidózik, más meg nehogymánelehessenazttenniamitakarokozik, ide be kell szállnom, mert mindkettő a szaros kis saját világában képes csak gondolkodni, felelősség esetén pedig vagy másra hárítanak vagy széttárt kézzel nyugtázzák, hogy hát igen máshogy kéne, de a pénz az úr, szeretetből meg tisztességből nem lehet kenyeret venni... alagútba be. mire a beszélgetésbe be tudok kapcsolódni, ami inkább olyan suttogva anyázás, jános éppen rudolf maria libbenstein, jézus a párthus herceg című könyvét ajánlja azzal a kommentárral, hogy amíg azt a tibi nem olvasta el, ne magyarázzon, mellesleg pedig kerüljön szexuális kapcsolatba a komcsi édesanyjával. nem tudom, hogyan jön ez a vasárnapi nyitva vagy nem nyitvatartáshoz, de beszállok a vitába, franznak "viszontlátásra feri bátyám", majd nekirontok a kis lehajtható asztalnak, és védelmembe veszem a bibliát. amúgyis utáltam a párthusokat, mert akkor még gyerekként nekem is imponált az erő, és az első triumviratus számomra egy szentháromságot jelentett, akik a kedvenc római birodalmamat megmentőként érkeztek rendbetenni, és a rezsicsökkentés mellett a globális világhatalom kiépítéséért is tulajdonképpen vérüket adták. a köcsög párthusok meg a gyökér nyilasaikkal megölték crassust, aki a kedvencem volt, mert legyőzte a köcsög spartacus kirk douglast, akinek a hülye állától a falra másztam. meg különben is az egész jézus sztori sokkal jobb úgy, hogy a krisztus tulajdonképpen egy antik fészbúkcsoporttal meghekkelte az akkori orbángyurcsánystb-kormányt. képtelenség bármire is jutni, a csabi öreg sprintere a vonat mellett felbukkanva végül egységet teremt az izgatott társaságban. csabi a magyar burkoló srác, aki emellett színesfémet, autógumit is gyűjt, és szállít hetente haza a 90-es éveket idéző magyar vendégmunkásokkal együtt. teljesen jó gyerek, hogy miért próbál mindenből pénzt csinálni? van olyan, hogy sztoikus kétségbeesés? csak így tudom leírni, hiszen nem stresszel, csupán az a fajta fenotípusa az embernek, aki már a jól szervezett cro magnoni ősközösségekben is folyamatosan a kardfogú tigris ellen készítette fel magát, illetve élelmet gyűjtött egyszerre, és aki még nem foglalkozott a halálával, pedig tudatalatt az egész életen át tartó küzdelme pont a halált próbálta elkerülni. nem felkészülni rá, hanem elkerülni. és ma is ezt csinálja. a legtöbben ezt csináljuk. minannyian ezt csináljuk, nincs kibúvó. pedig csabi csak nem veszi észre, hogy milyen faszagyerek ő valójában. csak csabiként. mindenki lehetne csak csabi, és kevesebb háború meg feminista mozgalom lenne a világon. végül eltűnik a sprinter a horizonton. "NÄCHSTE HALT ZUG HAUPTBAHNHOF" elköszönés, "norbi várom a hívásod, jános úr szebb jövőt, cső gyerekek!" ezen a pályaudvaron is tartok egy biciklit, 20 frankért vettem a ricardon valahonnan graubündenben. vicces, mert az az alpok másik oldalán van, ahol a rétórománok laknak, és háromszor indultam el, mire el tudtam hozni a bringát, mert a gotthard alagútnál nem álltam be a 10 kilométeres sorba, az andermatton meg egyfolytában lavinaveszély. ahogy mondtam; Isten kidobóemberei. majd ők eldöntik mikor mehetek keresztül a hágón. biztosan az új honfoglalásomtól tartanak a hunszittya képemre nézve. végül azonban elhoztam a bringát, természetesen női. nem is értem miért nem ez a férfiaké, amikor egy rendes biciklivel megyek, folyamatosan veszélyben érzem magam, csak egy kis ügyetlenség kell, és máris meglesz az alibim, miért nem megy nekem a nőkkel. végighajtok a spitalstrassén, tudok egy rövid utat a melóhelyemig a szelektív hulladéklerakó mögött, ahol a felüljárón áthajtva lejutok a folyópartra, amiről meg pont a műhely mögötti fahídon bennt is vagyok. bringa kerítésnek támaszt, irány az öltöző. fokhagymás szájszag, freddy is megérkezett, magában beszélve épp a cipőjét köti. morge freddy, morge gabor! magamra öltöm a gúnyámat, közben rendre megérkezik mindenki. ajtónyílást hallok, és hogy valaki hangosan visszaszívja a taknyát. a sri lankai kollégám, shumitran chakrabarti, 51 éves, régi motoros, szervilis, de kultúrálisan nekem rendkívül érdekes, hasonlóan figyelem meg őt is, mint a ragadozómadarakat. végsősoron kedvelem. mindig terrorizálom a gyerekeit. kenneth davis, a costa ricai, egyetlen igazán cimborám a cégnél is megérkezik. kedves, igazán dogmatikus keresztény, velem egyidős figura, akinek az apja félig fehér, félig indián volt, ezért néha kicsit harcosabban malcolm xkedik, de áldom az eget, hogy ő ott van. flavio, szintén 51 éves, mint a schumi, olasz alomból, svájci állampolgár, 10 éve nincs nemi élete, és ezt persze megosztja velünk, amúgy repülőgépet is vezet néha, és egy nagyon jó lelkű, végtelenül egyszerű, de annál frusztráltabb alak, aki komplexusaival sokszor lincshangulatot képes generálni úgy munkatársainál, ahogyan a gazdánknál is. végtelenül nyugati gondolkodású, fogyasztásorientált, pazarló jóléti proli, de majdnem az életemmel fizettem legutóbb, amikor egy bögöllyel való véres küzdelmemben végül az ízeltlábú fenevadnak a kitinpáncélját úgy roppantottam össze, ahogyan a kőbányai világos dobozát, mielőtt visszatérek a bográcshoz, hogy megkavarjam a gulyást. és megérkezik mindenki, sorban beblokkolunk a személyzeti kártyánkkal, aminek a fénykép részéből nálam arnold schwarzenegger, mint conan a barbár néz tekintélytparancsoló faarccal.

Megosztás a facebookon